Therapión, a barát, ifjúságában a
nagy Athanasius leghűbb tanítványa volt: zord és barátságtalan természete csak
azokkal szemben enyhült meg, akikben nem gyanította démonok jelenlétét.
Egyiptomban feltámasztotta és megtérítette a múmiákat: Bizáncban császárokat
gyóntatott: egy álma késztette arra, hogy Görögországba jöjjön, és megszabadítsa
a gonosz szellemtől ezt a földet, amely még mindig Pán járma alatt nyögött.
Lobot vetett benne a gyűlölet, ha meglátta az agyag istenszobrokat a falak
mélyedéseiben és a források gödrében, a szentelt fákat, amelyekre a láztól
gyötört parasztok különböző rongyokat aggattak fel, hogy az est leglágyabb
fuvallatában is ott remegjenek helyettük, a falloszokat a mezőkön, amelyeket
azzal a céllal állítottak fel, hogy termékenységre késztessék a földet.
Sajátkezűleg egy szűk kis kunyhót
épített magának a Kephiszosz folyó partján, de gondja volt rá, hogy csak
megszentelt anyagokat használjon fel. A parasztok megosztották vele sovány
táplálékukat, s habár sápadtak voltak, meg haloványak, és elcsigázták őket a
rájuk szakadt háborúk, meg az éhínség, Therapión nem tudta őket az ég felé
fordítani. Imádták Mária gyermekét, Jézust, aki, mint a kelő nap, aranyba
öltözött, de makacs szívük hű maradt azokhoz az istenekhez, akik a fákban
tanyáznak, vagy a bugyogó forrásvízből merülnek fel: a nimfáknak szentelt
platánfa alá minden este leraktak egy tálkát, az egyetlen, megmaradt kecske
tejével: a fiúk délidőben belopakodtak a ligetekbe, hogy meglessék az
onix-szemű nőket, akik kakukkfűvel és mézzel táplálkoztak. Ott nyüzsögtek
mindenütt ennek a kemény és száraz földnek leányai, ezen a tájon, ahol
valósággá formálódik és lényegül mindaz, ami másutt eloszlik a ködben. Lépteik
nyoma ott volt a források agyagában, és a testük fehérsége összeolvadt a
sziklák ragyogásával.
Az is megtörtént, hogy egy
megcsonkított nimfa tovább élt abban a rosszul gyalult gerendában, amely a
tetőt tartotta, és egész éjszaka hallották panaszkodni, vagy énekelni. Jóformán
naponta vesztek el a hegyekben megbűvölt állatok, és a parasztok csak
hónapokkal később találtak rá egy kis halom csontra. A Gonoszok kézen fogták a
gyermekeket, és elvitték őket táncolni a szakadékok szélére: az ő könnyű lábuk
nem érintette a földet, de a mélység elnyelte a súlyos kis testeket. Vagy a
gyermekek után küldött fiú rohant vissza, lélekszakadva, láztól vacogva -
halált ivott egy forrás vizéből.
Therapión, a barát, minden
szerencsétlenség után megrázta az öklét az erdők felé, ahol a Gonoszok
rejtőztek, de a falusiak továbbra is szerették az üde, félig láthatatlan
tündéreket, és megbocsátották gonosztetteiket, ahogy megbocsátunk a napnak,
amely felbomlasztja a bolondok agyát, a holdnak, amely kiszívja az elszunnyadt
anyák tejét, és a szerelemnek, amely annyi fájdalmat okoz.
A barát azonban úgy félt tőlük, mint
egy falka nőstényfarkastól, úgy nyugtalanították őt, mint egy csapat kéjnő.
Sohasem hagyták békén, ezek a szeszélyes, szép asszonyok: éjszaka arcán érezte
meleg leheletüket, mind egy alig megszelídített állatét, amely félénken
ólálkodik a szobában. Ha kimerészkedett a határba, hogy egy betegnek elvigye az
oltári szentséget, a háta mögött hallotta a fiatal kecskéhez hasonló szeszélyes
és szaggatott ügetésüket: s ha minden erőfeszítése ellenére elszunnyadt az ima
órájában, odajöttek ártatlanul, hogy megrángassák a szakállát. Nem akarták
elcsábítani, mert csúnyának és nevetségesnek és nagyon öregnek találták vastag,
barna darócruhájában, és szépségük ellenére őbenne sem keltettek tisztátalan
vágyakat, mert úgy irtózott a meztelenségüktől, mint a hernyó vértelen húsától,
vagy a vízisikló sima bőrétől.
Mégis kísértésbe vitték, mert végül
már kételkedett Isten bölcsességében, hiszen annyi felesleges és kártékony
lényt teremtett, mintha a teremtés csak egy ártalmas játék lett volna, amelyben
Neki kedve telik.
Egy reggel a falusiak arra ébredtek,
hogy a barát a nimfák platánfáját fűrészeli, és kétszeresen is nekikeseredtek:
egyrészt féltek, hogy a tündérek, ha elmennek, bosszúból magukkal viszik a
forrásokat, másrészt pedig: a platánfa árnyékolta be azt a helyet, ahol táncra
szoktak gyülekezni. De nem tettek szemrehányást a szent embernek, mert nem
akartak összezördülni a mennybéli Atyával, aki az esőt és a napot osztogatja.
Hallgattak, és némaságuk csak bátorította Therapión barátot abban, amit a
nimfák ellen tervezett.
Mindig vitt magával két kovakövet,
ruhaujjának ráncai között, és este, titokban, ha egyetlen parasztot sem látott
a puszta mezőkön, felgyújtott egy öreg olajfát, amelynek odvas törzsében
rejtőző istennőket sejtett, vagy egy pikkelyes törzsű fiatal fenyőt, amelynek
gyantája arany könnyeket hullatott.
Meztelen alak szökött ki a faágak
közül, hogy csatlakozzék társnőihez, akik a távolból figyelték Therapión
ténykedését, mozdulatlanul, mint az ijedt őzek, és a szent barát örült, hogy
megint elpusztította a Gonosz egyik búvóhelyét. Mindenütt kereszteket állított,
és az isteni fiatal állatok szétfutottak: elmenekültek ennek a fenséges
bitófélének az árnyékából, a csend és a magány egyre szélesedő zónáját hagyva a
szentté vált falu körül. De a harc tovább folyt minden talpalatnyi földért a
lejtők aljában, mert a hegy tüskés cserjékkel és kőomlásokkal védekezett: innen
nehezebb volt elűzni az isteneket. Végül, imádsággal és tűzzel körülkerítve,
adományok hiányában lesoványodva, megfosztva a szeretettől, mert a falu
ifjúsága lassan mégis elfordult tőlük, a nimfák egy kietlen völgyben kerestek
menedéket: néhány, egészen sötét fenyő állt ott, gyökereit az agyagos talajba
mélyesztve: nagy madarakhoz hasonlítottak, amelyek erős karmaik közé gyűjtik a
vörös földet, és sastollaik ezer finom hegyét az ég felé rezegtetik.
Az a forrásvíz, amely itt az
idomtalan kőhalmok alatt szivárgott, túl hideg volt hozzá, hogy odavonzza a
mosónőket és pásztorokat. Barlang képződött egy domb oldalában, és a nyílása
épp csak annyira volt széles, hogy egy ember be tudott nyomakodni rajta. A
nimfák minden időben is oda menekültek azokon az estéken, amikor a vihar
megzavarta játékaikat, mert éppen úgy féltek a mennydörgéstől, mint az erdők
minden vadja, és a holdtalan éjszakákon is ott aludtak.
Fiatal pásztorok azt állították,
hogy üdvösségüket és ifjúságuk erejét veszélyeztetve belopakodtak az üregbe, és
sohasem fáradtak bele, hogy ezekről a hűvös homályban csak félig látható édes
testekről beszéljenek, meg a hajukról, amelyet nem tapogattak meg, inkább csak
elképzeltek. Therapión barát részére ez a sziklafalban megbúvó barlang olyan
volt, mint egy rákos daganat a saját mellén, és, órákon át mozdulatlanul állva
a völgy torkában, felemelt karral kérte az eget, segítse meg őt, hogy
elpusztíthassa az isteni fajzatnak ezeket a veszedelmes maradékait.
Húsvét egyik estéjén a barát maga
köré gyűjtötte a legmegbízhatóbb, vagy inkább legbátrabb híveit: csákányokkal
és lámpákkal szerelte fel őket, egy keresztet vett magához, és elindult az
emberekkel a dombok útvesztőjén át a növényektől terhes, lágy sötétségben, arra
törekedve, hogy egy óráját se vesztegesse el ennek a rövid áprilisi éjszakának.
Therapión, a barát, megállt a barlang szájában, és - megkísértetésüktől félve -
nem engedte meg tanítványainak, hogy behatoljanak. Az átlátszatlan sötétségben
a források csobogása hallatszott, meg valami halk suhogás, mint lágy szellő a
fenyvesekben: a szunnyadó nimfák lélegzete volt ez, akik a világ őskoráról
álmodtak, arról az időről, amikor az ember még nem létezett, és a föld csak
fákat, állatokat és isteneket szült.
A parasztok nagy tüzet raktak, de a
szikla felgyújtásáról le kellett mondaniok: a barát megparancsolta nekik, hogy
keverjenek maltert, hordjanak köveket össze. Pirkadatkor hozzákezdtek egy kis
kápolna építéséhez, amely az elátkozott barlang szájánál a domb oldalának
támaszkodott. A falak még nem száradtak meg, a tetőt sem rakták még fel, és az
ajtó is hiányzott, de Therapión, a barát, tudta, hogy a nimfák nem mernek majd
kimenekülni ezen a szent helyen keresztül, amit máris megáldott és felajánlott
Istennek. Nagyobb biztonság kedvéért a kápolna mélyén, a barlang bejáratánál
egy hatalmas, négy egyenlő ágú keresztet állított, egy festett Krisztussal, és
a nimfák, akik csak a mosolyt értik meg, rémülten hőköltek vissza a
Megfeszített képe elől. A nap első sugarai félénken egészen a barlang szájáig
merészkedtek: ebben az órában szoktak előjönni szegény teremtések, hogy a
közeli fák levelein fogyasszák harmatreggelijüket: a szegény rabok zokogtak,
könyörögtek a barátnak, hogy segítsen rajtuk, és ártatlanságukban megígérték,
hogy szeretni fogják, ha szabadon engedi őket.
De a munka folytatódott, egész nap,
és még este is hullottak a könnyek a sziklából, köhögés és rekedt kiáltások
hallatszottak - mintha sebesült állatok panasza lett volna. Másnap felrakták a
tetőt, és egy csokor virágot az ormára: beillesztették az ajtót, és
megforgatták a zárban a hatalmas vaskulcsot. Ezen az éjszakán a fáradt
parasztok visszatértek a faluba, de a barát ott feküdt le a kápolna mellett,
amelyet ő emeltetett, és foglyainak panaszszavában gyönyörködve, egész éjszaka
nem aludt. Pedig nem hiányzott a szívéből a részvét, megsajnált egy eltaposott
hernyót, vagy egy tört virágszálat, amelyet elsodort a csuhájával, de olyan
ember volt, akinek örömet okoz, ha a kis viperák fészkét két tégla közé
szoríthatja.
A parasztok másnap meszet hoztak,
kimázolták a kápolnát belül is, amely így hasonlatossá vált egy, a szikla
oldalában megbúvó, fehér galambhoz. Két falusi legény - aki kevésbé volt
félénk, mint a többiek -, bemerészkedett a barlangba, bemeszelte nyákos és
likacsos falait, hogy a források vize és a méhek által odahordott méz többé már
ne szivárogjon be az üregbe, és ne hosszabbítsa meg a tündérek hanyatló életét.
A legyengült nimfáknak már nem volt elég erejük hozzá, hogy mutatkozzanak az
emberek előtt: a félhomályban alig sejlett fel itt-ott, bizonytalanul, egy-egy
összeszorított, ifjú száj, két könyörgésre emelt kéz, vagy egy kebel halvány
rózsaszíne. Vagy pedig, időről időre, ahogy hozzáértek az érdes sziklákhoz, a
parasztok úgy érezték, hogy egy sima hajzat siklik el mésztől fehér, durva
ujjaik alól, remegve, mint azok a bársonyos füvek, amelyek az elhagyott,
nyirkos helyeken nőnek. A nimfák megviselt teste köddé bomlott, vagy már szinte
porrá esett szét, mint a halott pillangók szárnya: még mindig nyöszörögtek, de
nagyon oda kellett figyelni, hogy az ember meghallja halk panaszszavukat: már
csak a nimfák lelke sírt.
Therapión, a barát, a rákövetkező
egész éjszaka folytatta imádságos őrködését a kápolna küszöbén, mint egy remete
a pusztában. Örült a gondolatnak, hogy mire az újhold fenn lesz az égen, a
nyögések megszűnnek, és az éhen pusztult nimfák már csupán tisztátalan emlékké
válnak. Azért imádkozott, hogy siettesse a pillanatot, amikor a halál
kiszabadítja rabnőit, mert legjobb meggyőződése ellenére már sajnálta őket, és
haragudott magára ezért a szégyenletes gyengeségéért. Senki sem jött már fel
hozzá: a falu olyan távolinak tetszett, mintha a világ másik végén feküdt
volna: a völgy túlsó lejtőjén nem látott mást, mint vörös földet, fenyőket, és
egy félig elrejtett ösvényt az arany tűlevelek alatt. Nem hallott mást, mint az
egyre halkuló hörgést, és saját, egyre rekedtebb, imádkozó hangját.
Amikor estébe hajolt a nap, az
ösvényen egy nőt pillantott meg: feléje jött. Lehajtott fejjel, kissé
görnyedten járt: fekete köpeny és kendő volt rajta, de valami titokzatos fény
tört át a sötét szöveten, mintha az éjszakát dobta volna rá a reggelre. S bár a
nő nagyon fiatalnak tetszett, olyan komoly, lassú és méltóságteljes volt, mint
egy nagyon öreg asszony, és olyan édes, mint egy érett fürt, vagy valami
illatos virág. Amikor a kápolna elé ért, figyelmesen ránézett a barátra, és
ezzel megzavarta áhítatában.
- Asszony, ez az ösvény nem vezet
sehová - szólt Therapión. - Honnan jössz?
- Keletről, mint a hajnal -
válaszolt a fiatalasszony. - És te mit csinálsz itt, öreg barát?
- Befalaztam ebbe a barlangba a
nimfákat, akik még nyugtalanították a vidéket - mondta a barát -, és az üreg
szája elé kápolnát építettem: azon keresztül nem mernek elmenekülni, mert
mezítelenek, és a maguk módján ők is félik az Istent. Azt várom, hogy az éhség
és a hideg elpusztítsa őket ebben az üregben, és ha ez megtörtént, Isten békéje
fog honolni a mezők felett.
- Ki mondta néked, hogy az Isten békéje
nem terjed ki a nimfákra éppen úgy, mint az őzekre és a kecskenyájakra? -
válaszolt a fiatalasszony. - Hát nem tudod, hogy Isten, mikor a világot
megteremtette, elfelejtett szárnyat adni néhány angyalnak, akik ezért
lehullottak a földre, és megtelepedtek az erdőkben: ez a nimfák és Pán
nemzetsége. Mások meg elfoglaltak egy hegyet, és ők lettel az olimpuszi
istenek. Ne helyezd a teremtményt a Teremtő fölébe, mint a pogányok, de ne is
botránkozz meg az Ő művén. És köszönd meg Istennek a te szívedben, hogy Dianát
és Apollónt is megteremtette.
- Az én szellemem nem szárnyal ilyen
magasra - mondta alázatosan az öreg barát. - A nimfák megzavarják híveimet, és
veszélyeztetik üdvösségüket, amiért én vagyok a felelős Isten előtt, és ezért,
ha kell, egészen a Pokolig üldözöm őket.
- És ezt a buzgalmat a javadra írják
majd, te becsületes barát - mondta mosolyogva a fiatalasszony. - De nincs-e
valami mód arra, hogy összeegyeztesd a nimfák életét híveid üdvösségével?
A hangja olyan lágy volt, mint a
fuvola. A barát lehajtotta a fejét: nyugtalan lett. A fiatalasszony a vállára
tette a kezét, és komolyan így szólt hozzá:
- Barát, hadd lépjek be ebbe a
barlangba. Szeretem a barlangokat, és sajnálom azokat, akik ott keresnek
menedéket. Egy barlangban szültem meg a gyermekemet, és egy barlangban bíztam
rá, minden aggodalom nélkül, a halálra, hogy másodszor is megszülessen a
Feltámadásban.
A remete félreállt, hogy beengedje.
A fiatalasszony habozás nélkül elindult az üreg szája felé, az oltár mögött. A
nagy kereszt eltorlaszolta a bejáratot: a fiatalasszony gyengéden félretolta,
mint valami jól ismert tárgyat, és besiklott a barlangba.
A sötétben hangosabbá vált a
nyöszörgés, csiripelés hallatszott, és valami szárnysuhogásféle. A
fiatalasszony ismeretlen nyelven szólt a nimfákhoz - talán a madarak és az
angyalok nyelvén. Hamarosan megint megjelent a barát mellett, aki egy percre
sem hagyta abba az imádkozást.
- Nézz ide, barát - szólt a
fiatalasszony - , és figyelj.
Éles csiripelés hallatszott a
köpenye alól. Széthúzta a két szárnyát, és Therapión, a barát, azt látta, hogy
több száz fiatal fecske rejtőzik a ruhája ráncai között. A nő szélesre tárta a
karját, mint egy imádkozó asszony, és szabadjára engedte a madarakat. Azután
így szólt, és a hangja olyan tiszta volt, mint a hárfáé:
- Eredjetek, gyermekeim.
A kiszabadított fecskék az esti ég
felé repültek, megfejthetetlen rajzolva rá csőrükkel és szárnyukkal. Az
aggastyán és a fiatalasszony egy ideig szemmel követte őket, azután a távolról
érkezett így szólt a remetéhez:
- Minden évben vissza fognak jönni,
és te menedéket adsz majd nekik az én templomomban. Isten veled, Therapión.
És Mária elindult az ösvényen, amely
sehová sem vezetett, mint valaki, akit nem nagyon érdekel, hogy az utak
végződnek-e valahol, mivel tudja, hogyan kell az égben járni. Therapión, a
barát, lement a faluba, és másnap, amikor visszatért misét mondani, a nimfák
barlangjának falát már elborították a fecskefészkek. A madárkák minden évben visszatértek:
fel-alá szálldostak a templomban, etették a kicsinyeiket, vagy megerősítették
agyagból készült otthonukat, és Therapión, a barát, gyakran abbahagyta imáját,
hogy megindultan szemlélje szerelmüket és játékaikat, mert a fecskéknek szabad
azt, ami a nimfáknak meg van tiltva.
/Ford.: Rayman Katalin/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése