Ludwig Bechstein: A beszélő szamár

Magas hegyek között, rengeteg erdőben élt egy hatalmas hegyi szellem, akinek az volt a mulatsága, hogy tréfát űzött az emberekkel. A gonosz embereket megbüntette, de a jókon segített: igaz, hogy előbb alaposan megijesztette őket.

Egyszer egy szegény üvegárus ment, mendegélt portékájával az erdei ösvényen. Nehéz volt a kosara, húzta a vállát: a hegyi üveghutából vitte a portékát a völgybe eladni. Borosflaskókat vitt a fogadósnak, üvegcséket a patikusnak, lámpaüveget a cipésznek. Ment, cipelte a kosarát, s útközben azt számítgatta, mennyi pénzt kap az üvegekért.

A hegyi szellem láthatatlanul a nyomába szegődött, s hallotta jól, hogyan számítgatja nyereségét az üvegárus. Elhatározta, hogy megtréfálja, de rá is ijeszt egy kicsit.

Egy meredek, nyaktörő ösvényen előresietett, és vastag fatönkké változott, amely szinte kínálta a pihenőt a fáradságos úton. Odaért az üvegárus, meglátta a fatönköt, azt gondolta, megpihen rajta. Le akart rá telepedni, de abban a pillanatban eltűnt alóla a vastag fatönk, az üvegárus lehuppant a földre, leesett a kosara is, és ezer darabra törtek az üvegei. Nem maradt épen egyetlenegy se.

- Ó, én szerencsétlen! - jajveszékelt a szegény ember. - Oda a portékám, egy garas hasznot se látok belőle! Nem lesz betevő falatom!

Hamarosan egy fiatal legény közeledett szamárháton, vidáman fütyörészve. Meglátta a sopánkodó embert, leszállt a nyeregből, s megkérdezte tőle:

- Mi bajod, jó ember?

- Nagy az én bajom - felelte az üvegárus. - Üvegeket vittem eladni a völgybe, s minden darab összetörött!

- Mennyi a károd? - kérdezte a szamaras legény.

- Nyolc-kilenc tallért kaptam volna a portékámért - felelte sóhajtva a szegény ember.

- Segítenék rajtad örömest - mondta a legény -, de magamnak sincs pénzem. Hanem mondok egyet: lenn a völgyben lakik egy molnár, aki fogadós is egyben. Igen kapzsi ember, sok pénzt kicsikar attól, aki betér hozzá. Ez a molnár majd megfizet neked az összetörött portékádért, az lesz a büntetése.

- Hogyan venne üvegcserepet egy olyan kapzsi ember? - kérdezte hitetlenül az üvegárus, és elindult a legény mellett, aki leszállt a nyeregből, és száron vezette szamarát.

- Üvegcserepet? - kérdezte a legény, és titokzatosan nevetett. - Azt ugyan nem veszi meg, az bizonyos. De a károdat mégis megfizeti. Eladjuk neki a szamaramat. Megér tíz tallért, még tizenkettőt is, kilencért örömest megveszi, még enni-inni is ad ingyen.

- De hát...jó uram... - hebegte az üvegárus - csak nem akarod...a szamaradat...az én kedvemért...

- Eladni a molnárnak? Ej, hát dehogynem! Ne félj, majd kerítek másik szamarat!

Hitte is, nem is az üvegárus. Nem értette semmiképpen, hogy ez az idegen, aki maga is szegény ördög, miért adja el miatta becses jószágát. Nem tudta persze, hogy a szamaras legény nem más, mint a tréfás kedvű hegyi szellem, aki a kárát okozta.

Odaértek a malomhoz. A molnár már kinn állt az ajtóban, s örült, amikor megpillantotta az utasembereket meg a jól táplált, erős szamarat. Kenyeret, pecsenyét, sört tett a vendégek elé, szóba ereszkedtek. Elbeszélte neki az üvegárus, hogyan járt. A molnár kárörvendőn nevetett, csak úgy rengett belé gömbölyű pocakja. Megmérgesedett rá az üveges, de a szamaras legény egy pillantással ráparancsolt, hogy maradjon nyugton.

A molnár végül belefáradt a nevetésbe, s meglátta az ajtó előtt az utasember szamarát. Megakadt rajta megint a szeme, dicsérgette:

- De takaros állat! Hány esztendős?

- Négy. Java erejében van.

- Mi az ára?

- Nem eladó!

- Kár. Szívesen megvenném. A múlt héten elpusztult egy szamaram.

- Talán halálra etetted! - jegyezte meg csúfondárosan az idegen.

- Hogyisne! Éppen hogy éhenveszett - felelte a molnár.

- Igazán? Akkor hát úgy járna az én szamaram is, ha hozzád kerülne. Pedig ez jó táplálékhoz szokott.

- Az előbb csak tréfáltam - kapott észbe a molnár. - Gyöngy élete lenne nálam a szamaradnak. Úgy akartam mondani, hogy az én szamaram nem akart enni, azért veszett éhen. No, add el a szamaradat! Fizetek érte hét tallért.

- Hohó! Nem vagyok bolond - felelte a szamaras legény. - Hét tallérért ilyen pompás állatot? Nem adnám még tizenkettőért se!

A molnár nagyon áhítozott a szamárra.

- Nyolcat adok érte! - s megcsörgette zsebében a pénzt.

- Tizenegy tallér, és áll a vásár!

- Kilenc! Ez az utolsó szavam!

- Az enyém meg: tíz tallér. És amit ettünk-ittunk, ingyen kaptuk - erősködött az idegen.

A molnár a füle tövét vakarta, alkudni próbált, de az idegen nem engedett.

- Kőszívű ember vagy! - sóhajtotta, de mivel mindenképpen meg akarta szerezni a szamarat, nagy keservesen leszámolta az asztalra a tíz tallért, de nem ám ezüstpénzben, hanem csupa rozsdás garasban.

Megvolt hát az alku, s az utasember beletette a pénzt egy bőrerszénybe, s az üvegárus kezébe nyomta. Hálálkodott a szegény ember, nem győzte köszönni, de az idegen azt mondta:

- Nem illet érte köszönet. Kilenc tallérral adósod voltam, a tizediket az ijedtségedért adom. Most eredj az istállóba, nézd meg, mit csinál a molnár, aztán eredj isten hírével. Ha megkérdi a molnár, hol vagyok, mondd neki: árkon-bokron túl.

Megörült az üvegárus, szedte a motyóját, s ment az istállóba, ahol a molnár már bekötötte a szamarat a jászol elé. A molnár maga teregetett friss almot alája, s egy nyaláb illatos hegyi szénát vetett elébe. Az üvegárus csak álmélkodott, a molnár pedig halálra rémült, amikor a szamár egyszer csak megrázta a fejét, elgondolkodón billegette a fülét, aztán pedig megszólalt tiszta emberi hangon:

- Te zsugori molnár, tudd meg: nem élek én szénán! Sültet-főttet hozz elém!

A molnár rémülten rohant ki az istállóból, s torkaszakadtából ordítozta:

- Az ördög van az istállóban! Maga az eleven pokolbéli ördög! Hol az az akasztófáravaló, aki eladta nekem ezt a szörnyeteget? - rivallt az üvegárusra.

- Árkon-bokron túl! - felelte, s ő nevetett a molnáron.

Összekiabálta a molnár az embereket, hetet-havat összehordott a beszélő szamárról, s esküdözött égre-földre, hogy ő sok évet megért, de most hallott először szamarat beszélni.

Az emberek persze azt hitték, megháborodott. Akkor a molnár bevezette őket az istállóba, hogy megmutassa nekik a beszélő szamarat, de amikor belépett, elhűlt: egy nyaláb szalma hevert csak a helyén.

Az üvegárus pedig folytatta útját, áldotta a jószívű idegent, és jót nevetett magában a kárörvendő, kapzsi molnáron.

/Ford.: Rab Zsuzsa/