Tormay Cécile: A Madonna mécse

Egy nyári alkonyaton megálltam Siena ódon falai alatt. Előttem fehéren futott le a völgynek az út a napégette régi házak között, s köröskörül áhítatos pici templomtornyok, omladozó bástyakoszorúk emelkedtek a barna tetők fölé.

A harangok játéka dallamosan ostromolta a csendet, s a falakra könyöklő olajfák lombjaiban száz ezüst ajakkal nevetett a szellő.

Lenn az úton leányok jöttek, s fejükön lapos kosarakban szőlőt és fügét hoztak a caminói campagnából. A domboldali ciprusok árnyékában, a düledező kolostor lépcsőin éji szállást keresve telepedett le néhány kolduló barát, a templomkapu sötét íve alatt pedig Ave Mariára indultak a fehérkendős asszonyok.

A szomszédos hegyek bársonyos élire még visszasütött a nap, de körülöttem már elfeketültek az alkony árnyai, s az utcaszegleteken - mintha egy raj szentjánosbogárka lepte volna el a várost - kigyúltak a csodatevő kőszentek lábainál az apró mécsesek.

A szürkület opálos fátyola lassan alámerült a növekvő sötétségben, s onnan a kolostor-templom barlangos mélyéből, tévetegen csillámlott elő az öröktűz világa. Aztán egyszerre, mintha a mécseseknek egy lángja szárnyra kelt volna, libegve úszott végig egy kis fényesség a templom oszlopos hajóján, ki a szabadba. Egy ideig tétovázva kerengett a légben, majd imbolyogva jött lefelé a zeg-zugos utcán. Olykor felrebbent a falba mélyesztett képekhez, szobrokhoz, s érintése alatt kigyúlt az olajos kanóc a színes üvegekben. Amint közelebb szállt hozzám, lassan-lassan kivettem alatta egy minorita barát tonzurás fejét, melynek tetejében ott táncolt a láng, amivel utcahosszant élesztgette a mécsekben a tüzet.

A szerzetes otromba fasarui egyenletesen kopogtak a kövezeten. Nem messze tőlem hirtelen megállt. A kanóc világa vörösen csapott a magasba, fénye szerteterült a kőkockákon, s bevilágított a fal mohos fülkéjébe. Drótháló alatt, tarka virágfészekben egy durván faragott Szűz Mária-szobrot pillantottam meg.

De ott a szobor előtt, a piros üvegmécsesben nem fogott tüzet az olaj a kanóc érintésétől...A szerzetes nem is bajoskodott vele sokáig. Térdet hajtott, aztán mint, aki legjobb rendben végezte dolgát, odébb ment, sötétben hagyva a Boldogasszony-szobrot.

- Monaco! Monaco! - kiáltottam én szinte önkénytelenül.

A barát megállt. Derűs tekintetű fráter volt, mosolyogva nézett reám.

- Vagy úgy! - morogta félhangon -, azt akarja tudni, hogy miért nem gyújtottam meg ezt a mécsest!...

Elgondolkozva zörgette az övébe fűzött olvasót. És azután, mialatt bejártam vele az apró kőszobrokat, s ő lángot gyújtott a mécsesekben, elmondta nekem a történetet.

* * *

Akkor régen, mikor Siena sötét utcáiban még fegyverzörej keltette fel a napot, s az ájtatos asszonyságok menet gyakorta bukkantak véres holttestekre a templomok körül, a Signorián pedig gyűlölközve méregették egymást a polgárok és nemes urak... abban a zord időben élt a városban egy szép leány, akit Gemmának neveztek.

És ő méltó volt e névre, mert még a templomkelyhek legsötétebb smaragdjai is irígyen halványultak el, ha ő fölvetette a szemét...Arcán a kék erek mentén rózsák nyíltak, haja, mint a mesék aranyfolyama élt, hullámzott ringó alakja körül, lábacskái pedig a hímes sarukban, mint földön csapongó pillangók kergették egymást a Fonta Branda pázsitján, vagy a Pizza del Campo fehér kőkockáin.

Ilyenkor azután utat nyitott előtte a nyüzsgő tömeg. Gazdag bankárok, bársonyzekés ifjú nemesek, kalmárok, polgárok, méltóságteljes tanácsurak, mind megfordultak utána, amint édesanyjával vasárnapi díszben végighaladt a téren. Férfiak, nők összesúgtak a háta mögött, de tán épp ez volt a veszedelem, mert aki mögött halkan beszélnek az emberek, arról rosszat szólnak.

Gemmáról is gonosz híreket terjesztettek a városban, s minthogy egyedül lakott öreg anyjával ott a Branda-kút mögötti utcában, s nem volt aki védelmezze, büntetlenül szólhatta meg bárki.

Persze a visszautasított férfiak koholták a leghajmeresztőbb mendemondákat, a városbeli asszonyságok pedig, akiknek a lovagok és a bankárok meg csak arra sem adtak alkalmat, hogy megtagadjanak tőlük valamit, s így erényükkel az Istennek kedveskedjenek, bánatukban és unalmukban tovább adták a híreket.

Gemma szépsége vonzotta az embereket, de mivel nem viszonozta a tüzes pillantásokat, s csakis Signor Grifone Tolomeira, Siena legdélcegebb ifjú nemesére vetette fel olykor tekintetét, haragudtak reá, s mint bűnrecsábító hiábavalóságokat ítélték el szépségét és mosolyát.

Így történhetett, hogy a szentéletű szerzetesek is meghallottak egyet-mást róla, és dicséretes buzgalommal kezdték figyelni utait.

Szemmel tartották a leányt, vétkeiről jegyzéket vezettek...

Az első bűn, amiért tényleg elítélte őt az egész város, az volt, hogy egyszer az ünnepi szentmise alatt, épp a Sanctus nagy percében, mikor a hívek a földre borulva imádták az Urat, Gemma felvetette a fejét. Tekintetét a Tolomeiek címeres stallumára függesztette, aztán rámosolygott az ifjú Signor Grifonera.

Bár a templom népe földig hajolt, s a barátok a Chorus faragványai mögött hatrét görbültek az áhítattól, a kövér Fra Filippo pedig  szokásos meghatottságában éppen akkor pillantott a mennyezetre, félszemmel mégis mindenki meglátta a szentségtörő mosolyt...

A szerzetesek megbotránkozva rázták fejüket. Az urak és az asszonyságok győzelmesen súgtak össze.

A városi szóbeszéd azonban még be sem telhetett e nagy eseménnyel, mikor Gemma második égbekiáltó bűne is elkövetkezett.

Egy forró nyári délutánon, midőn Fra Mino, a híres assissibeli barát a San Giovanni szószékéről prédikált, Gemma, Signor Grifonéval, mindenek szemeláttára kiosont a templomból...Mialatt pedig a szent férfiú dörgő hangon hirdette az eljövendő végítéletet, s áhítatos gyönyörrel beszélt a pokol kínjairól és a férgekről, melyek majdan az emberiség vétkes testét elemésztik, azalatt ő a kolostor kertjének virágai között, Isten mosolygó napfényében megcsókolta kedvesét...

A szerzetesek felháborodva értesültek Gemma elvetemültségéről, de mint jó pásztorok, egyideig még elnézték, sőt mennyei türelemmel bocsátották meg bűneit. Mellesleg megjegyezve, a Tolomeiek nagy hatalomnak örvendettek ekkortájt s Signos Grifone kalandozásaiból hazatérve, a rablott kincsekből mindenkor keresztényi áhítattal áldozott a szerzetnek is.

Így hát Gemma és kedvese nyugodtan élhettek szerelmüknek. És ki tudja, meddig tartott volna a boldogságuk, ha egy estén Grifone hazatértében a Duomo alatti szűk lépcsőn össze nem akad a mámoros Pandolfo Buonsignorival. Az óriás termetű, fiatal nemes kacagva csapott a Tolomei vállára:

- A szeretődtől jössz?

- Ne szólj így róla...mert - dörögte Grifone, s a kardjához kapott.

- Mert...per Bacco, csak csendesen!...Ha akarom, holnap az enyém!

Grifone kardot rántott.

Pár pillanat múlva, mikor a zajra a városkaputól egy katona szövétnekkel kezében odaért, az óriás Pandolfo már holtan feküdt a lépcső aljában...Szájából a vér, mint sötét vörös szalag gombolyodott ki a kövezetre.

Grifone csak egy percig örült győzelmének, aztán eszébe jutott, hogy futnia kell, ha élni akar.

A capitano di gustinizia magas hivatalát ezidőszerint ugyanis Pandolfo atyja, a kegyetlenségéről híres Astorre Buonsignori viselte.

A Tolomeinek tehát menekülnie kellett, még csak Gemmától sem vehetett búcsút...Később azután híre járt a városban, hogy felcsapott a firenzeiekhez condottierenek.

Gemma hosszú napokon át szótlanul üldögélt kicsiny szobájában. Anyja hiába vigasztalta. Most már igazán teljesen védtelen volt.

És ekkor a kegyes szerzetesek, a bosszút lihegő Astorre Buonsignori buzdítására, gátat engedtek visszatartott haragjuknak, s nagy szigorral fordultak ellene. Megfigyelték minden cselekedetét - de egy ideig földi bűnt nem találtak benne. A misékre nap-nap után eljárt, bűbrecsábító mosolyát mintha elfeledte volna, szép szemét nem vetette fel többé a Sanctus alatt, sőt estende, mikor az egész város elsötétült, s csak a csodatevő Szűz Mária-szobor előtt égett a mécsvilág, még ott is ájtatoskodva térdepelt órák hosszant...

Így teltek a hetek. A kegyes szerzet buzgó szolgái s az Astorre Buonsignori kémkedő inasai már-már belefáradtak a leselkedésbe, amikor végre egy este kövér Fra Filippo, néhány társával a Boldogasszony-szobor tájékára tévedt.

Gemma ekkor is ott térdelt a fal tövében s szőke fejét a mécshez hajtva, buzgólkodni látszott.

Fra Filippo régóta haragudott a leányra. Mikor most megpillantotta, gondolt egyet, aztán vastag ujját, miként egy terjedelmes vörös pecsétet, ajkára illesztette.

Mindenki elnémult. A csendet csak Gemma  szaggatott sóhajai törték meg, majd egyszerre olyan zizegő hang hallatszott, mintha pergamenlapot forgatnának.

A kövér barát lábujjhegyre ágaskodott...Egy pillanatig szinte megkövesedve állt a helyén, azután hirtelen felkapta két oldalt a csuháját, s alattomosan odapenderedett a gyanútlan leányhoz.

A következő percben diadalmasan tépett ki valamit Gemma kezéből. A leány kétségbeesetten kapott utána:

- Jaj Istenem!...Miért bántanak?

De Fra Filippo ekkor már magasan lobogtatott a feje fölött egy teleírt lapot, melynek aljában szép nagy betűkkel ott ékeskedett a Signor Grifone büszke neve.

A barátai kíváncsian futottak köréje. Aztán egyszeribe megértettek mindent. Kiderült a Gemma bűne! Nem imádkozni járt ő a csodatevő Szűz Máriához, hanem - a kedvese szerelmes levelét olvasta ott a mécsvilág előtt.

- Nem tudtam, hogy vétkezem! - nyöszörgött a leány.

- Bűnhődnöd kell! - ordították fenyegetőzve a szerzetesek s a két fráter menten elrohant Astorre Bounsignorihoz.

Signor Astorre, mikor hírűl vette az égbekiáltó bűntettet, felkacagott, de aztán mást gondolt. Összeült a nagyszakállú alchimistával, Messen Thomasoval s híres astrológusával, és eltörte ő is a pálcát Grifone kedvese fölött. Kegyetlen volt az ítélet nagyon, De Astorre legalább így akart bosszút állani Tolomein, ha őt nem is, legalább a szerelmét akarta meggyalázni, elpusztítani.

...Másnap még alig virradt, és máris talpon volt az egész város. Az utcákon nyüzsgött a tömeg. Gyümölcsárusok kosárral karjukon, mesteremberek szerszámmal a kezükben, nagy hangon beszéltek Gemmáról. A katonák alabárdjukra támaszkodva kérdezősködtek az ide-oda futkosó népségtől:

- Hát miért ítélték el?

- Mit tudom én - kiáltotta egy tovarohanó aranyműves-legény - tudják a papok és ez elég.

A katona durván röhögött, de aztán megijedt, s hirtelen keresztet vetett magára. E percben elnémült a tömeg zsibongása. A Pizza del Campora torkoló Via Pellegrini palotái alatt felbukkantak a szerzetesek fehér csuhái. Elől Fra Filippo lépegetett, kezében a feszülettel, azután a penitensek szürke ingében támolyogva haladt Gemma: mögötte tömött sorokban vonultak fel az Astorre úr cifra csatlósai, a sunyi képű pribékek s a sisakos városi katonaság. A menetet vörös köpenyében Messer Morgante a sienai hóhér zárta be.

- Ohó! - dörmögték néhányan a téren - Messer Morgante!...No ezt megnézzük!

Gemma kísérete lépésről-lépésre növekedett. Mire a menet a hosszú girbe-görbe utcákon végig haladt, s kiért a Porta Romana nagy barna íve alá, már több száz ember állta körül az elgyötört leányt.

Útközben egymást tüzelték az emberek, s hogy meggyőzzék önmagukat, miszerint Istennek tetsző dolgot cselekszenek, nagyon hangosan beszéltek: a tulajdon lelkiismeretüket akarták túlkiabálni.

- Meg kell büntetni - üvöltötte az egyik sienai bankár, amik hajdan Gemma visszautasított, s akinek nehéz sárga aranyainál csak az arca volt sárgább, a bűnei súlyosabbak.

- Úgy kell neki, miért volt olyan büszke - kiáltozták az ifjú nemesek, akik sehogy sem tudták megbocsátani a leánynak, hogy nem lett olyan rossz, mint aminőnek ők hirdették...

Mindenki haragudott, mindenki szitkozódott. Annyi tenger gyűlölködés közepette csak egy öregasszony zokogott fájdalmasan a kapu mellett, s mintha a saját élete után nyúlna, reszketve tárta ki két karját boldogtalan gyermeke felé.

- Anyám!...Anyám! - sikoltotta Gemma szívszakadva.

- Kicsiny galambom! - nyöszörgött az öreg asszony, s rán ők voltak az egyedüliek, akik egy árva szót sem hallottak Fra Filippo beszédéből, mikor nagyhangon Isten és Siena nevében kihirdette az ítéletet.

Az emberek helyeslőleg mormogtak.

- Így van jól!...Le kell vágni a haját...úgy is a sátán adta neki...adjuk vissza hát a sátánnak.

- Ki kell taszítani a városból - rikoltotta egy bőrkötényes munkás.

- Ki kell taszítani az istentelent - dörmögte Astorre Buonsignori bölcs astrológusa. - A csillagokból olvastam, hogy ha ez a bűnös asszony itt marad, a Madonna pestist küld a városunkra.

Rémült ordítozás hallatszott véges-végig a Via Romanán, Gemma sorsa eldőlt, a tétovázók is ellene fordultak. Száz kéz nyúlt feléje.

A hóhér előre lépett. A leány, mintha csak most értette volna meg, hogy mi történik vele, halálosan elsápadt, szeme megtelt könnyel...Ekkor fonnyadtak el az ő arcán Siena legszebb rózsái, ekkor homályosult el a nő szemében Siena egének legkékebb darabja.

Messer Morgante gyönyörködve vágta le azt a szőke hajat, amit Grifone úgy szeretett, az oktalan gyűlölködő tömeg pedig, mint vihar a fellegeket, tépte széjjel az aranykincset, szórta szerte a mezőn.

Gemma ajkára egy jajszó sem jött. Szállongó fürtjeivel úgy állt ott az indulatos nép közepette, mint a fiesolei Fra Angelico valamelyik földre tévedt angyala. Utolsó tekintetével az anyját kereste a dühös, lihegő emberáradatban. Aztán megragadták törékeny testét, s kitaszították a város kapuján az elhagyatottságba, a pusztulásba.

Mikor a kapu bezárult mögötte, egy ideig szinte zavarodottan hallgatott a tömeg. Most, hogy végrehajtották az ítéletet, mint akár a jóllakott ember, bután bámultak a légbe. Kedvetlenség szállotta meg a kedélyeket. Lehangoltan, dörmögve kezdett oszladozni a nép. Férfiak, nők kis csoportokba verődve tünedeztek el az utcák fordulóinál. Csak Gemma édesanyja sírt a kapu alatt, de jajszava nem keltett többé visszhangot sehol.

Az útmenti mezőn ezalatt szelíden bogozta a szellő Gemma arany hajszálait a virágok szirmaira. Fenn a légben pacsirták kerengtek, azután egyszerre lecsaptak a mezőre, s összeszedték, elvitték apró csőrükben a szőke selyemszálakat...Elvitték fészkükbe, s bár a városban senki sem merte hangosan kiejteni Gemma bűnös nevét, még sok, sok tavaszt daloltak el a pacsirták az ő aranyfürtjei közül...

Benn a szűk sikátor végében pedig, ott, a falba mélyesztett szent szobornál csoda történt. Abban a percben, amelyben Gemmát kitaszították a város kapuján, kialudt a mécses a Madonna előtt...

Évszázadok múltak el azóta, de a Szent Szűz szobra előtt nem lehetett többé lángot gyújtani. Így emlékezteti a Boldogasszony minden időkön át Siena népét arra, hogy ő világít azoknak, akik szeretni tudnak...hogy ő szereti azokat, akik igazán szeretnek...