Mély, illatos völgy
fenekén, egy kék forrásban élt Chreseys, a kicsiny naiád...Körülötte nagy csend
volt mindenkoron, csak a feje felett suttogott a rengeteg, amelyet sűrű
boltozattá font össze a vadszőlő kúszó indáival...És ezért nem látta még soha a
napot, a holdat, a csillagokról is csak azt tudta, amit a fák hamadryádjai
csendes éjtszakákon neki elmeséltek.
Mióta visszaemlékezett, itt élt ő a hűvös zöld homályban, a mohos fák alatt. Atyja Achelois, a folyó, anyja egy aranyhajú nimfa volt. Mint gyermeket hozta őt magával a hegyekről, és tette le ide a mohára, sápadt íriszek közé.
Azután jött egy szatír s addig furulyázott, míg anyja elment vele a vadonba, és nem tért vissza többé soha.
Így maradt egyedül a szakadék fenekén, s a hamadryádok elnevezték Chreseysnek. Gondosan őrködtek felette, megvédték forróságtól, vihartól és ő hálából fiatal életerejét ontotta rájuk. Ettől lett évről-évre sűrűbb a platánok, tölgyek koronája s árnyasabb a kis naiád fekhelye.
Chreseys szép volt, ifjú volt, szeme mélyen zöld, haja zöldes fényű, mint a víz maga, melynek felszínén kúszónövényként úszott. És ha beesteledett, egyszerre vált a forrással fénytelen sötétté. Karcsú teste lustán pihegett, keblei kicsiny habvirágos hullámok voltak, és lábacskái mint rózsás szegélyű, fehér kagylók vesztek el a fövényben.
Ilyen volt a naiád, aki nem tudta még, mi a jó, és mi a rossz, s lehet, hogy ezért volt olyan félénk. Megriadt minden nesztől, hirtelen lebukott a víz alá, behunyta a szemét, és nem ismert semmit a világból.
Olykor pillangók tévedtek be hozzá, és ő játszani akart velük, de azok féltek tőle, mert vizes kezecskéivel letörölte szárnyuk hímporát. Ha egy-egy levél hullott le a fákról, s megzavarta a forrás felszínét, úgy tudott örülni, úgy kacagott, hogy gyűrűkben reszketett körülötte a víz. Azután, mint hálót terítette szét a forrás felett hosszú haját, s estig halászott a zöld levélre...
Egyszer reggel óráiban esett meg, hogy szokatlan zajt hallott a közelben. Igen kíváncsi lett, összeszedte hát minden bátorságát, és felemelte a fejét.
Az árnyas sűrűségen egy szatír törtetett át: éppen olyan volt, mint az, aki anyját elcsalta tőle. Kecskelábát, szőrös testét, szarvát nagyon csúnyának találta, s így újból lebukott a víz alá. De a szatír meghallotta a loccsanást, odajött, és belenézett a forrásba.
Chreseys megrémült a sóvár tekintettől, elfödte arcát: a félisten pedig csak nevetett. Azután leült mellé a mohára, keresztbe rakta két lábát, hátát megtámasztotta egy fatörzsön, és elővette hétsípos furulyáját. Csodálatos módon ugyanazt a dalt kezdte játszani, amelyet a naiád gyermekkorában hallott. És mintha szellő simította volna végig a testét, megborzongott a hang hallatára, s nem bírt ellenállni tovább. Felemelte nedves kis fejét, oda fektette a virágos partoldalra, és úgy figyelt a zenére.
A szatír még furulyázott egy ideig, majd félredobta a hangszert, s szenvedélyesen nyújtotta felé ölelő két karját.
- Jer velem - kiáltott indulatosan - , jer velem, te sötét naiád!
Chreseys irtózott tőle, anyjára gondolt, s ismét lemerült a fenékre. A szatír sóvárogva pillantott utána, de már csakis formáinak elmosódó körvonalait sejthette meg a mélyben...Integetett, csalogatta magához. Mikor látta, hogy hiábavaló minden fáradozása, hóna alá csapta furulyáját, és odébb ment...A gallyak összecsapódtak mögötte, és ő eltűnt a nedves sűrűségben.
Chreseys sokszor emlékezett erre a napra, s mindent attól a találkozástól számított. Szeretett visszagondolni a zenére, s várta, mikor hallja meg újból. és ha így elmélkedett, gyakran futott el mellette Eros, s célba vette őt aranyos nyilával. El is pendítette olykor az ideget, de Chreseys mindenkor idejében elrejtőzött a forrás fenekén, és a nyíl feje felett süvöltött tova.
A szatír pedig, bár maga nem jött vissza többé, elmondhatta, hogy ő ott él az árnyas, homályos völgyben, mert ezután gyakran ellátogattak hozzá ilyen félistenek. Belenéztek a forrásba, virágokat dobáltak a vízbe, hívogatták, és végül rendesen megharagudtak, mikor a naiád tagadólag rázta fejét. Ilyenkor kiöltötték rá a nyelvüket, és elfutottak...
Nimfák fehér alakjait is látta olykor megvillanni a fák között: elnézte őket, mint ölelkeznek a szatírokkal, megbámulta a szakadék sötéthajú oreádját, ha a forrás vízéből inni jött. Majd meg figyelmesen hallgatta a kentaurok vágtatásának távoli dübörgését...
Így teltek a napjai, és mert nem ösmert mást, nem is vágyakozott. Amit tudott, azt a hamadryádoktól hallotta. Ők meséltek neki a fényről, a mennyboltozatról, a nagy boldogságról, szenvedésről és könnyekről. Még örült, hogy neki mindezt nem kell megpróbálnia, és sehogy sem értette, miért olyan nagy a világ, mikor mindaz, amit ő szeret, olyan kicsiny helyen elfér: az íriszek, a moha, kék forrása és a fák. Rajtuk kívül csak a hűvös homályt, a csendet és az árnyakat szerette, amelyeknek immár gyermeke lett. S minél inkább összeborult a lombozat feje felett, minél sűrűbbre fonta a vadszőlő indáival a zöld hálót körülötte, annál hallgatagabb lett Chreseys, annál mélyebbre, sötétebbre vált a tekintete, s végre már azt hitte, hogy a földön mindig alkonyat van...
Talán mindörökre így élt volna a kis naiád, ha egy éjjel nem támad oly nagy vihar.
Hallotta a megriadt kentaurok rohanását fenn a hegyekben, érezte, mint reszket a völgy, félni kezdett, és behunyt szemmel rejtőzött el a forrás fenekén. Egyszerre iszonyú dördülés rázta meg a levegőt, azután megingott a föld, és valami hatalmas robajjal zuhant alá.
Sok idő múlt, mire fel mert jönni hideg otthonából, mert jól tudta, hogy Zeus haragszik. Két kezével megfogódzott a partban, és kikönyökölt a mohára. Éjtszaka volt még mindig. A bokrok, a fák nedvesen csillogtak, s a megszakadozott pókhálókban esőcseppek fénylettek. Az egyik hamadryád pedig, mely mindjárt felette állt, holtan, félig megégve hevert a sűrűségben.
Chreseys elszomorodott, de gyermek volt még, s most annyi változást látott mindenfelé, hogy megfeledkezett a halott hamadryádról, és kíváncsian bámult maga körül.
Ekkor vette csak észre, hogy az erdő világosabb, mint máskor, s hogy a feje felett a lombozatban kis rés támadt, melyen át kiláthatott.
Szívdobogva, ámultan tekintett fel. Szemét beárnyékolta a kezével, s úgy nézett a kék mennyboltra. Egy percig azt hitte, hogy víz van odafenn, csak lassanként jutott eszébe, hogy az lesz az ég, melyről már hallott mesélni. Végtelen mélysége szinte elszédítette őt, s tekintete sóváran akadt meg egy fénylő csillagon, mely vakítóan ragyogott le hozzá. És ugyanekkor villant meg valami mellette is a vízben...a csillag képe volt, mely ott reszketett a forrás felszínén. Elkiáltotta magát örömében, azután taszigálni kezdte kezével a csillagot, majd meg mint hálót terítette szét haját, és így halászott rá, ki akarta fogni, hogy homlokára tűzze.
Hajnalig mulatott ezzel, s csak mikor nagyon elfáradt, hajtotta álomra a fejét. De alig aludt egy keveset, midőn nagy világosság ébresztette fel. Bóbiskolva dörzsölte meg a szemét: a forrás vize vakítóan csillogott, az erdő fénylett, mint még soha, az árnyak eltűntek, a csend megszakadt, s a bokrokban madarak daloltak.
Chreseys világa megváltozott, s ő lelkendezve emelte szemét a mennyboltra, mely most bíboros színű volt, mint a hyacintok, melyeket hajdanában a szatírok neki hoztak. Azután lassan arany hímpor lepte el az eget, s a kicsiny fellegek szélei mohón itták magukba az aranyos fényt. Később még jobban elálmélkodott, mert a lombok között tisztán látta, mint gördül fel a boltozatra egy lángoló szekér, melyet tüzes lovak ragadtak előre. A diadalmas szekéren tündöklő ifjú állt, könnyedén zabolázva meg a rohanó paripákat.
A naiád lélegzete elakadt, Eros pedig a bokrok sűrűjéből célba vette, és szíven lőtte aranyos nyilával. De ő nem érzett, nem látott semmit, csak az idegent, kinek a tekintete e percben üdvözölte őt. Azután megállította kocsiját, leszállt, áthaladt az ég kék mezőin a lombokig, s az éjjel támadt résen belopódzott hozzá.
Chreseys csak most látta, mily szép a jövevény. Arca ragyogó, szeme láng, alakja karcsú, sugár, fürtjei, mint folyó arany, s ifjúságának hevétől körülötte még a lég is reszketni látszott. És reszketett a naiád is, kis keble hullámzott, szíve hangosan lüktetett a víz alatt, s arcát, mikor az ifjú letérdelt mellé a mohára, égő pír borította el.
Egymásra néztek, és a naiád sötét szemében az ifjú arca tükröződött.
- Ki vagy te, szép leány? - kérdezte hízelkedőn, mialatt lenyúlt a forrásba, s átölelve őt, még mélyebbre döfte szívében Eros nyilát.
- Én - mondta a gyermek boldogan -, én Chreseys, a naiád vagyok.
- Mit csinálsz itten...nem félsz így egymagadban?
- Hogyan félnék, hisz ez az én hazám, édes, hűvös, homályos otthonom.
- És szólj, itt éltél mindig e szomorú völgy rejtekében?
- Amióta emlékezem.
- Nem vágyódtál soha a meleg, a fény, a szerelem után?
- Nem értelek.
Ekkor közelebb hajolt hozzá az idegen, tekintete ragyogóbb lett, ölelése forróbb, és fölitta a leány üde ajkáról az első csókot.
Chreseys összerázkódott a dédelgetések alatt, s bár nem tanította soha senki, viszonozta az ifjú csókjait, s e percben felismerte, hogy mi a szerelem, mi a boldogság.
- Te reszketsz karjaimban, olyan hideg vagy...fázol talán kicsiny naiád?
- A forróságtól reszketek, úgy érzem, elégek öledben...
Chreseys szédült a boldogságtól. Ajka megnyílt, lankadt feje szerelmese mellére hanyatlott, és elveszítette eszméletét.
...Mikor magához tért, az ifjú nem volt többé mellette, fenn állt a boltozaton, tovaszáguldó szekerén, s csak amerre elment, fénylett az erdő, gallyain aranyköntösének egy-egy leszakadt foszlánya.
Chreseys a szívéhez kapott...Csak most érezte, hogy meg van sebezve, most tudta, hogy fájhat a csend, hogy szomorú a magány...Két karját kitárta a távozó felé, hangosan kiáltozott utána, és mikor ő nem válaszolt hívó szavára...keservesen sírva fakadt.
Zokogva csókolgatta a partokat, s kérte a hamadryádokat, vigasztalják meg őt.
Az egyik fa lehajtotta hozzá lombos fejét, megsimogatta a naiádot, és zizegve susogta, hogy ő tudja, kedvese holnap ugyanaz órában, mint ma, visszatér.
Erre már mosolyogni kezdett Chreseys, csendesen hintázta meg magát a virágok között, majd betakaródzott hosszú hajával, szedett íriszeket, és koszorút font a homloka fölé.
Így várta szerelmesét, akinek csókjaitól még égtek az ajkai, akinek forró ölelését még érezte a testén - várta őt, sóvárgott utána, és félt is tőle, mert ő oly egészen más volt, mint mindaz, amit eddig látott.
Ezalatt beesteledett, és lassan múlt az idő. Sohasem tűnt neki az éjtszaka ily hosszúnak, s mikor a fényes csillag eljött újból a forrásba fürdeni, elfordult tőle, nem játszott vele, s hogy ne is lássa, betakarta a víz felszínét,...önmagát lehullott falevelekkel. És így gondolt az ifjúra, aki bizonnyal csak egy isten lehet.
...Végre is megvirradt, felrobogott a boltozatra újból a tüzes szekér, s mint az elmúlt napon, leszállt hozzá a harmatos lombokon át tündöklő kedvese.
Chreseys ekkor már tudta, hogy szereti őt, szereti jobban, mint az árnyakat, melyeket az ifjú elűzött mellőle, jobban, mint a virágokat, melyeket leszakított, hogy kedvéért felékesítse magát, mint a halott hamadryádot, akinek lombjai tartották távol tőle szerelmes istenét.
Szerette, és karjában elfeledte, hogy létezik...ő benne élt, ajkával lélegzett, elérte hát az asszonyok nagy boldogságát.
De azért volt boldogságában szenvedés is, mert a lángoló csókok szinte elemészették, s az ifjú szemrehányásai nem hagyták nyugodni. Mindennap mondta neki, hogy hideg, hideg a csókja, az ölelése. Kérte, hogy szeresse jobban. És minél jobban szerette őt Chreseys, minél gyakrabban tartotta karjában, annál melegebb, annál kisebb lett a naiád. Utóvégre már alig ért fel a moháig. Arca halványra vált, haja árván, mint valami fonnyadt vízinövény tapadt az eltikkadt partokra, s szeme megtört a sok világosságtól.
Nem játszott többé a pillangókkal, a szatírokkal sem állt szóba, csak olykor beszélgetett el kis barátaival: az íriszekkel. Fölkapaszkodott hozzájuk, közibük fektette a fejét, és így pihent.
A kedvese mind e változást nem vette észre. Derűs időben eljött hozzá a reggel óráiban, s hozott neki aranyos ékszereket, csókokat.
De az ékszerek is égették Chreseyst, s így csak addig viselte őket, amíg kedvesével volt, azután kérte őt, vigye őket vissza oda, ahonnét hozta, mert lángjuk elperzseli homlokát.
És azután nem tudott többé örülni: sokat sóhajtozott, s ha egymagában volt, halkan zokogott. Így lepte meg őt egyszer az ifjú s nagyon elszomorodott, majd kérdezgetni kezdte, hogy mi a bánata?
- A boldogság! - suttogta a naiád. - Az árnynak, a csendnek voltam a gyermeke, s minket, akik a homályban éltünk észrevétlenül, megöl a világosság, a fény, a zaj, a boldogság...
Kedvese vigasztalta, csókokkal akarta felderíteni, s forróbban ölelte át, mint máskor. És minden ilyen öleléstől, csóktól eltűnt valami Chreseysből. Utoljára már alig lehetett benne felismerni a régi üde vízileányt. Ok nélkül reszketett, mint a falombok, kicsinyke, átlátszó lett.
És lassan kiapadt zöld szeméből, halvány ereiből az élet, s egy fenséges forró ölelés alatt eltűnt kedvese karjából...
- Chreseys! Chreseys! - kiáltotta az ifjú szívszaggatón. - Hol vagy, szerelmem?...
De ő nem volt többé, egy könnye csillogott még szerelmese kezében: ez maradt meg a kis naiádból.
Chreseys meghalt...a forrás kiszáradt...nem bírta elviselni a boldogságot, a forró szerelmet, a fényt. És hamadryádjai összeborultak, lombjaikkal eltakarták sírját, mely ott volt a kiapadt forrás helyén.
Egybeszövődött ismét a zöld homály...és kedvese nem jöhetett el többé virágszegélyes sírjához. A fák pedig híven őrizték a helyet, s csendes éjtszakákon halkan suttogták egymásnak:
- Chreseys meghalt...meghalt a kicsiny naiád.
Mióta visszaemlékezett, itt élt ő a hűvös zöld homályban, a mohos fák alatt. Atyja Achelois, a folyó, anyja egy aranyhajú nimfa volt. Mint gyermeket hozta őt magával a hegyekről, és tette le ide a mohára, sápadt íriszek közé.
Azután jött egy szatír s addig furulyázott, míg anyja elment vele a vadonba, és nem tért vissza többé soha.
Így maradt egyedül a szakadék fenekén, s a hamadryádok elnevezték Chreseysnek. Gondosan őrködtek felette, megvédték forróságtól, vihartól és ő hálából fiatal életerejét ontotta rájuk. Ettől lett évről-évre sűrűbb a platánok, tölgyek koronája s árnyasabb a kis naiád fekhelye.
Chreseys szép volt, ifjú volt, szeme mélyen zöld, haja zöldes fényű, mint a víz maga, melynek felszínén kúszónövényként úszott. És ha beesteledett, egyszerre vált a forrással fénytelen sötétté. Karcsú teste lustán pihegett, keblei kicsiny habvirágos hullámok voltak, és lábacskái mint rózsás szegélyű, fehér kagylók vesztek el a fövényben.
Ilyen volt a naiád, aki nem tudta még, mi a jó, és mi a rossz, s lehet, hogy ezért volt olyan félénk. Megriadt minden nesztől, hirtelen lebukott a víz alá, behunyta a szemét, és nem ismert semmit a világból.
Olykor pillangók tévedtek be hozzá, és ő játszani akart velük, de azok féltek tőle, mert vizes kezecskéivel letörölte szárnyuk hímporát. Ha egy-egy levél hullott le a fákról, s megzavarta a forrás felszínét, úgy tudott örülni, úgy kacagott, hogy gyűrűkben reszketett körülötte a víz. Azután, mint hálót terítette szét a forrás felett hosszú haját, s estig halászott a zöld levélre...
Egyszer reggel óráiban esett meg, hogy szokatlan zajt hallott a közelben. Igen kíváncsi lett, összeszedte hát minden bátorságát, és felemelte a fejét.
Az árnyas sűrűségen egy szatír törtetett át: éppen olyan volt, mint az, aki anyját elcsalta tőle. Kecskelábát, szőrös testét, szarvát nagyon csúnyának találta, s így újból lebukott a víz alá. De a szatír meghallotta a loccsanást, odajött, és belenézett a forrásba.
Chreseys megrémült a sóvár tekintettől, elfödte arcát: a félisten pedig csak nevetett. Azután leült mellé a mohára, keresztbe rakta két lábát, hátát megtámasztotta egy fatörzsön, és elővette hétsípos furulyáját. Csodálatos módon ugyanazt a dalt kezdte játszani, amelyet a naiád gyermekkorában hallott. És mintha szellő simította volna végig a testét, megborzongott a hang hallatára, s nem bírt ellenállni tovább. Felemelte nedves kis fejét, oda fektette a virágos partoldalra, és úgy figyelt a zenére.
A szatír még furulyázott egy ideig, majd félredobta a hangszert, s szenvedélyesen nyújtotta felé ölelő két karját.
- Jer velem - kiáltott indulatosan - , jer velem, te sötét naiád!
Chreseys irtózott tőle, anyjára gondolt, s ismét lemerült a fenékre. A szatír sóvárogva pillantott utána, de már csakis formáinak elmosódó körvonalait sejthette meg a mélyben...Integetett, csalogatta magához. Mikor látta, hogy hiábavaló minden fáradozása, hóna alá csapta furulyáját, és odébb ment...A gallyak összecsapódtak mögötte, és ő eltűnt a nedves sűrűségben.
Chreseys sokszor emlékezett erre a napra, s mindent attól a találkozástól számított. Szeretett visszagondolni a zenére, s várta, mikor hallja meg újból. és ha így elmélkedett, gyakran futott el mellette Eros, s célba vette őt aranyos nyilával. El is pendítette olykor az ideget, de Chreseys mindenkor idejében elrejtőzött a forrás fenekén, és a nyíl feje felett süvöltött tova.
A szatír pedig, bár maga nem jött vissza többé, elmondhatta, hogy ő ott él az árnyas, homályos völgyben, mert ezután gyakran ellátogattak hozzá ilyen félistenek. Belenéztek a forrásba, virágokat dobáltak a vízbe, hívogatták, és végül rendesen megharagudtak, mikor a naiád tagadólag rázta fejét. Ilyenkor kiöltötték rá a nyelvüket, és elfutottak...
Nimfák fehér alakjait is látta olykor megvillanni a fák között: elnézte őket, mint ölelkeznek a szatírokkal, megbámulta a szakadék sötéthajú oreádját, ha a forrás vízéből inni jött. Majd meg figyelmesen hallgatta a kentaurok vágtatásának távoli dübörgését...
Így teltek a napjai, és mert nem ösmert mást, nem is vágyakozott. Amit tudott, azt a hamadryádoktól hallotta. Ők meséltek neki a fényről, a mennyboltozatról, a nagy boldogságról, szenvedésről és könnyekről. Még örült, hogy neki mindezt nem kell megpróbálnia, és sehogy sem értette, miért olyan nagy a világ, mikor mindaz, amit ő szeret, olyan kicsiny helyen elfér: az íriszek, a moha, kék forrása és a fák. Rajtuk kívül csak a hűvös homályt, a csendet és az árnyakat szerette, amelyeknek immár gyermeke lett. S minél inkább összeborult a lombozat feje felett, minél sűrűbbre fonta a vadszőlő indáival a zöld hálót körülötte, annál hallgatagabb lett Chreseys, annál mélyebbre, sötétebbre vált a tekintete, s végre már azt hitte, hogy a földön mindig alkonyat van...
Talán mindörökre így élt volna a kis naiád, ha egy éjjel nem támad oly nagy vihar.
Hallotta a megriadt kentaurok rohanását fenn a hegyekben, érezte, mint reszket a völgy, félni kezdett, és behunyt szemmel rejtőzött el a forrás fenekén. Egyszerre iszonyú dördülés rázta meg a levegőt, azután megingott a föld, és valami hatalmas robajjal zuhant alá.
Sok idő múlt, mire fel mert jönni hideg otthonából, mert jól tudta, hogy Zeus haragszik. Két kezével megfogódzott a partban, és kikönyökölt a mohára. Éjtszaka volt még mindig. A bokrok, a fák nedvesen csillogtak, s a megszakadozott pókhálókban esőcseppek fénylettek. Az egyik hamadryád pedig, mely mindjárt felette állt, holtan, félig megégve hevert a sűrűségben.
Chreseys elszomorodott, de gyermek volt még, s most annyi változást látott mindenfelé, hogy megfeledkezett a halott hamadryádról, és kíváncsian bámult maga körül.
Ekkor vette csak észre, hogy az erdő világosabb, mint máskor, s hogy a feje felett a lombozatban kis rés támadt, melyen át kiláthatott.
Szívdobogva, ámultan tekintett fel. Szemét beárnyékolta a kezével, s úgy nézett a kék mennyboltra. Egy percig azt hitte, hogy víz van odafenn, csak lassanként jutott eszébe, hogy az lesz az ég, melyről már hallott mesélni. Végtelen mélysége szinte elszédítette őt, s tekintete sóváran akadt meg egy fénylő csillagon, mely vakítóan ragyogott le hozzá. És ugyanekkor villant meg valami mellette is a vízben...a csillag képe volt, mely ott reszketett a forrás felszínén. Elkiáltotta magát örömében, azután taszigálni kezdte kezével a csillagot, majd meg mint hálót terítette szét haját, és így halászott rá, ki akarta fogni, hogy homlokára tűzze.
Hajnalig mulatott ezzel, s csak mikor nagyon elfáradt, hajtotta álomra a fejét. De alig aludt egy keveset, midőn nagy világosság ébresztette fel. Bóbiskolva dörzsölte meg a szemét: a forrás vize vakítóan csillogott, az erdő fénylett, mint még soha, az árnyak eltűntek, a csend megszakadt, s a bokrokban madarak daloltak.
Chreseys világa megváltozott, s ő lelkendezve emelte szemét a mennyboltra, mely most bíboros színű volt, mint a hyacintok, melyeket hajdanában a szatírok neki hoztak. Azután lassan arany hímpor lepte el az eget, s a kicsiny fellegek szélei mohón itták magukba az aranyos fényt. Később még jobban elálmélkodott, mert a lombok között tisztán látta, mint gördül fel a boltozatra egy lángoló szekér, melyet tüzes lovak ragadtak előre. A diadalmas szekéren tündöklő ifjú állt, könnyedén zabolázva meg a rohanó paripákat.
A naiád lélegzete elakadt, Eros pedig a bokrok sűrűjéből célba vette, és szíven lőtte aranyos nyilával. De ő nem érzett, nem látott semmit, csak az idegent, kinek a tekintete e percben üdvözölte őt. Azután megállította kocsiját, leszállt, áthaladt az ég kék mezőin a lombokig, s az éjjel támadt résen belopódzott hozzá.
Chreseys csak most látta, mily szép a jövevény. Arca ragyogó, szeme láng, alakja karcsú, sugár, fürtjei, mint folyó arany, s ifjúságának hevétől körülötte még a lég is reszketni látszott. És reszketett a naiád is, kis keble hullámzott, szíve hangosan lüktetett a víz alatt, s arcát, mikor az ifjú letérdelt mellé a mohára, égő pír borította el.
Egymásra néztek, és a naiád sötét szemében az ifjú arca tükröződött.
- Ki vagy te, szép leány? - kérdezte hízelkedőn, mialatt lenyúlt a forrásba, s átölelve őt, még mélyebbre döfte szívében Eros nyilát.
- Én - mondta a gyermek boldogan -, én Chreseys, a naiád vagyok.
- Mit csinálsz itten...nem félsz így egymagadban?
- Hogyan félnék, hisz ez az én hazám, édes, hűvös, homályos otthonom.
- És szólj, itt éltél mindig e szomorú völgy rejtekében?
- Amióta emlékezem.
- Nem vágyódtál soha a meleg, a fény, a szerelem után?
- Nem értelek.
Ekkor közelebb hajolt hozzá az idegen, tekintete ragyogóbb lett, ölelése forróbb, és fölitta a leány üde ajkáról az első csókot.
Chreseys összerázkódott a dédelgetések alatt, s bár nem tanította soha senki, viszonozta az ifjú csókjait, s e percben felismerte, hogy mi a szerelem, mi a boldogság.
- Te reszketsz karjaimban, olyan hideg vagy...fázol talán kicsiny naiád?
- A forróságtól reszketek, úgy érzem, elégek öledben...
Chreseys szédült a boldogságtól. Ajka megnyílt, lankadt feje szerelmese mellére hanyatlott, és elveszítette eszméletét.
...Mikor magához tért, az ifjú nem volt többé mellette, fenn állt a boltozaton, tovaszáguldó szekerén, s csak amerre elment, fénylett az erdő, gallyain aranyköntösének egy-egy leszakadt foszlánya.
Chreseys a szívéhez kapott...Csak most érezte, hogy meg van sebezve, most tudta, hogy fájhat a csend, hogy szomorú a magány...Két karját kitárta a távozó felé, hangosan kiáltozott utána, és mikor ő nem válaszolt hívó szavára...keservesen sírva fakadt.
Zokogva csókolgatta a partokat, s kérte a hamadryádokat, vigasztalják meg őt.
Az egyik fa lehajtotta hozzá lombos fejét, megsimogatta a naiádot, és zizegve susogta, hogy ő tudja, kedvese holnap ugyanaz órában, mint ma, visszatér.
Erre már mosolyogni kezdett Chreseys, csendesen hintázta meg magát a virágok között, majd betakaródzott hosszú hajával, szedett íriszeket, és koszorút font a homloka fölé.
Így várta szerelmesét, akinek csókjaitól még égtek az ajkai, akinek forró ölelését még érezte a testén - várta őt, sóvárgott utána, és félt is tőle, mert ő oly egészen más volt, mint mindaz, amit eddig látott.
Ezalatt beesteledett, és lassan múlt az idő. Sohasem tűnt neki az éjtszaka ily hosszúnak, s mikor a fényes csillag eljött újból a forrásba fürdeni, elfordult tőle, nem játszott vele, s hogy ne is lássa, betakarta a víz felszínét,...önmagát lehullott falevelekkel. És így gondolt az ifjúra, aki bizonnyal csak egy isten lehet.
...Végre is megvirradt, felrobogott a boltozatra újból a tüzes szekér, s mint az elmúlt napon, leszállt hozzá a harmatos lombokon át tündöklő kedvese.
Chreseys ekkor már tudta, hogy szereti őt, szereti jobban, mint az árnyakat, melyeket az ifjú elűzött mellőle, jobban, mint a virágokat, melyeket leszakított, hogy kedvéért felékesítse magát, mint a halott hamadryádot, akinek lombjai tartották távol tőle szerelmes istenét.
Szerette, és karjában elfeledte, hogy létezik...ő benne élt, ajkával lélegzett, elérte hát az asszonyok nagy boldogságát.
De azért volt boldogságában szenvedés is, mert a lángoló csókok szinte elemészették, s az ifjú szemrehányásai nem hagyták nyugodni. Mindennap mondta neki, hogy hideg, hideg a csókja, az ölelése. Kérte, hogy szeresse jobban. És minél jobban szerette őt Chreseys, minél gyakrabban tartotta karjában, annál melegebb, annál kisebb lett a naiád. Utóvégre már alig ért fel a moháig. Arca halványra vált, haja árván, mint valami fonnyadt vízinövény tapadt az eltikkadt partokra, s szeme megtört a sok világosságtól.
Nem játszott többé a pillangókkal, a szatírokkal sem állt szóba, csak olykor beszélgetett el kis barátaival: az íriszekkel. Fölkapaszkodott hozzájuk, közibük fektette a fejét, és így pihent.
A kedvese mind e változást nem vette észre. Derűs időben eljött hozzá a reggel óráiban, s hozott neki aranyos ékszereket, csókokat.
De az ékszerek is égették Chreseyst, s így csak addig viselte őket, amíg kedvesével volt, azután kérte őt, vigye őket vissza oda, ahonnét hozta, mert lángjuk elperzseli homlokát.
És azután nem tudott többé örülni: sokat sóhajtozott, s ha egymagában volt, halkan zokogott. Így lepte meg őt egyszer az ifjú s nagyon elszomorodott, majd kérdezgetni kezdte, hogy mi a bánata?
- A boldogság! - suttogta a naiád. - Az árnynak, a csendnek voltam a gyermeke, s minket, akik a homályban éltünk észrevétlenül, megöl a világosság, a fény, a zaj, a boldogság...
Kedvese vigasztalta, csókokkal akarta felderíteni, s forróbban ölelte át, mint máskor. És minden ilyen öleléstől, csóktól eltűnt valami Chreseysből. Utoljára már alig lehetett benne felismerni a régi üde vízileányt. Ok nélkül reszketett, mint a falombok, kicsinyke, átlátszó lett.
És lassan kiapadt zöld szeméből, halvány ereiből az élet, s egy fenséges forró ölelés alatt eltűnt kedvese karjából...
- Chreseys! Chreseys! - kiáltotta az ifjú szívszaggatón. - Hol vagy, szerelmem?...
De ő nem volt többé, egy könnye csillogott még szerelmese kezében: ez maradt meg a kis naiádból.
Chreseys meghalt...a forrás kiszáradt...nem bírta elviselni a boldogságot, a forró szerelmet, a fényt. És hamadryádjai összeborultak, lombjaikkal eltakarták sírját, mely ott volt a kiapadt forrás helyén.
Egybeszövődött ismét a zöld homály...és kedvese nem jöhetett el többé virágszegélyes sírjához. A fák pedig híven őrizték a helyet, s csendes éjtszakákon halkan suttogták egymásnak:
- Chreseys meghalt...meghalt a kicsiny naiád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése