Michelangelo Buonarroti: Ó jaj nekem, jaj nekem, becsapott

Ó jaj nekem, jaj nekem, becsapott
időm, s tükröm is, bár ha belenézek,
a valót senki elől nem tagadja.
Igy jár, ki ügyét váltig halogatja
mint én, míg elhagyják a gyors napok,
és ahogy jómagam, egyszerre vén lett.
Nem készülődöm, megbánást sem érzek,
s halálom küszöbén sem térek észre.
Önmagam ellensége,
hasztalan ontok könnyet, jajokat:
nincs vesztett időhöz mért kárhozat.

Jaj nekem, jaj nekem, ha multam egyre
újra átgondolom, nincs az egészben
egyetlen nap, mely teljesen enyém.
A hiú vágy és a csalárd remény
sírva, lobogva, sóhajtva, szeretve
( mert minden földi érzést végigéltem)
rabulejtett, s most bevallom, megértem:
a jótól távolestem,
s már leskel rám a vesztem,
mert ha kurta napoknál többet érnék,
akkor is csak örömeimnek élnék.

Jaj, csak megyek, s nem tudom, hova érek:
félek látni, s láttatja elveszett
időm sorsom, s szemet hunynom hiába.
S most, hogy irhámat az idő lerántja,
közösen tárja a halál s a lélek
a szemem elé bús helyzetemet.

És ha nem tévedek
( bár lenne tévedés ez),
örökös büntetésem
vár, mert a szabadsággal visszaéltem,
Uram, s nem tudom, van-e még reményem.

/Ford.: Rónay György/