Mihai Eminescu: Melankólia

Mintha kapu nyitódnék a felhők közt az égen,
s kilépne rajt’ az éj holt királynője fehéren. -
Aludj, aludj nyugodtan ezer fáklyád közötte,
a kék sírbolt ölében s ezüstös gyolcsba kötve,
szép mauzóleumodban, mely az égbolt maga,
te, éjszakák imádott, édes úrasszonya!
Széltében a világra leszállt az őszi harmat,
már falvakat s mezőket fénylő lepel takargat:
szikrázik a magasság s a puszta tájakon
akár frissen meszelve, ragyog ház, régi rom.
Eldőlt fejfáival csak a temető vigyáz már,
amott egyik keresztre szürke halálmadár száll,
megroppan a harangláb, a tóka összerezdül,
s hogy áttetszőn a szellem arra repül keresztül,
csak megsuhintja lopva rezét szárnya-hegyével,
hogy hallhatón sikolt fel, s borzongva jajveszékel.
A templom már romokban,
ájtatos-búsan áll ott, vénen és elhagyottan,
tört ablakán-kapuján át-átsivít a szélvész -
és mintha megigézne és hallanád beszédét -
pilléres belsejében, ikonjain, falán
alig maradt egy árva kontúr vagy kósza árny:
tücsök-pap szövi finom s ködös gondolatát,
kántor-szú perceg árván, morzsolva régi fát.

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

A templomok falára ikonokat a hit fest -
a lelkem ettől hajdan tündérmeséket ihlett,
de a lét viharában, zivatarok nyomán
alig maradt egy árva kontúr, egy kósza árny.
Fáradt agyban világom keresném még, s hiába,
csak bús tücsök regél már rekedten magába’,
kezem kihalt szivemre is hasztalan teszem,
halk, mint szúpercegés a koporsófedélen.
S gondolván életemre, olyannak látom immár,
mintha halkan mesélné valami idegen száj
más ember életét, s én tán nem is éltem itt.
Ki az, ki úgy meséli, mint egy könyvnélkülit,
hogy bár fülelve hallom – kacagom a mesét,
mint más baját?...Akárha meghaltam volna rég.

/Ford.: Jékely Zoltán/