Mihai Eminescu: A tegnapokkal fogy az élet…

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A múltnak arca tűn elő.

Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap, mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkél valahol.

Úgy látod: mindig egy a gázló,
Csak rajta más hullám suhan.
Úgy látod: mindig minden ősz más,
Egy lomb hull mégis lassúdan.

Vak éj nyomán a drága reggel,
A szép királyasszony lebeg:
Még a halál is csalfa látszat,
Új életünket őrzi meg.

Egy ős igazságról beszélnek
Parányi percek, nagy korok:
Halhatatlan az Universum,
S a végtelen körül forog.

Ezért ha illan ez az év is,
S a múltba szállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis folyva-folyvást
A mának arca tűn elő.

A csillogó és változó táj,
Az elszáguldó földkerek:
A Gondolat fényzáporában
Örök-egyformán szendereg.

/Ford.: Dsida Jenő/