Monoky Sándor: Álmodnak a fák

A puha, fehér takaró alatt
Alusznak a fák, mint a holtak.
Gyászfeketében szállnak a varjak
S fölöttük síri dalt kárognak.

Tar gallyak között téli szél zokog,
Mint ravatalnál a sirató:
Ah, de hiában! mert az álmodót
Nem ébreszti fel a bús való.

Rügy szemecskéi zárva maradnak,
Mély álom karja nyügözi le,
És az álomban egy szép tavasznak
Virágos képe száll elibe:

A levegőben tündérek szállnak,
Röptük nyomában kél enyhe szél:
Édes hírt súgnak mindenik fának,
Amelytől arcuk mosolyra kél.

Minden piciny rügy fölnyitja szemét,
S virágba szökken vagy levélbe:
Dalos madár zeng ébresztő zenét,
Sátrat derüs ég von föléje.

A csacska csermely vigan csörgedez,
Szép vadvirágos partok között.
A feltámadás és az Élet ez
Mit a Halál le nem nyügözött!

Az álom mély és tart még szüntelen
S talán mikorra vége szakad:
Tündérszárnyán a tavasz megjelen,
Uj élet zajlik bércen és völgyeken,
Boldog lesz minden és szabad!