Nagy Imre: Kicsiny, gyepes, árnyas udvarom

Kicsiny, gyepes, árnyas udvarom
Tele van most könnyel és búval.
Bús dalt zengve játszik kapummal
A zokogó őszi fuvalom.

Vonít a szél fájós, bús hangon.
Ó, itt minden bánatról jajong:
A szél, az árnyék, a hervadt lomb,
S a fűszál a csöppnyi udvaron.

Vén eperfánk úgy sír, úgy reszket.
Régi árnyát siratja talán,
Amint egykor az én jó anyám
Mesékbe szőtte lelkemet.

Rózsás fényben ringott akkor még
Az öreg fa. Szelíd, hűs árnyán,
Mesék, dalok ezüstös szárnyán
Ringatózott lelkemmel az ég.

De egyszer minden a sírba szállt
Mesés, dalos anyámmal együtt,
S az én lelkem örökre eltűnt.
Borongó, síró felleggé vált.

S ott leng búsan a sírdomb felett,
Napot elsötétít komor árnya.
S a sír ölén feslő virágra
Permetez bús harmatcseppeket