Ült egy öregember a
kunyhója ajtajában a befagyott folyó partján. Tél volt és a tűzhelyen alig
pislákolt a láng. Az öregember nagyon elesettnek és bánatosnak látszott. Minden
ízében reszketett, haját az idő megfehérítette. Napjai magányban teltek, csak a
vihar zaját hallotta, amint a frissen hullott havat söpörte az erdőben.
Egy nap, amikor a tűz már kialvóban volt, jóképű fiatalember lépett a kunyhóba. Arcát kipirosította az üde vér, szeme ragyogott, ajkán vidám mosoly játszott. Könnyű léptekkel járt. Homlokát illatos füvek borították, kezében csokor virágot hozott.
- Óh, fiam! - kiáltott fel az öregember. - Mennyire örülök, hogy látlak! Beszélj a kalandjaidról, az idegen tájakról, amelyeket láttál. Maradj itt éjszakára! Én meg beszélek neked a tetteimről, elmondom, mi mindenre vagyok képes. Tégy így te is, meglásd, kellemes esténk lesz.
Az öregember előhúzott zsákjából egy öreg pipát, megtömte illatos füvekből kevert dohánnyal, és odanyújtotta vendégének. Pipáztak egyet, azután beszélgetni kezdtek.
- Amikor én lélegzem - kezdte az öreg -, megdermednek a folyók, a vizek kemények lesznek, mint a kő.
- Amikor én lélegzem - mondta az ifjú -, virágba borulnak a földek...
- Én csak megrázom a hajamat - folytatta az öregember -, és hó borítja be a világot. A fákról egy szavamra lehullanak a levelek és egy fuvallatomra szétszóródnak. A madarak is messzire menekülnek, az állatok elbújnak a leheletemtől, a föld pedig kővé válik.
- Én csak megrázom a fürtjeimet - felelte az ifjú -, és langyos, selymes eső hullik a Földre. Hangomra visszatérnek a madarak. Leheletem melegével megszabadítom béklyóitól a patakokat. Muzsika tölti be az erdőket mindenütt, amerre járok, és örvendezik az egész természet.
Emelkedni kezdett a Nap, kellemes meleg árasztotta el a kunyhót. Az öregember hallgatott. A vörösbegy és a fülemüle dalba fogott a kunyhó tetején. Csobogva eredtek futásnak a vizek, és virágok illata szállt a langyos levegőben.
A nappali fénynél az ifjú meglátta éjszakai társát. Fagyott arcáról felismerte benne Peboant ( a telet). Szeméből vizek fakadtak. Ahogy a Nap feljebb emelkedett, az öregember egyre zsugorodott, aztán egyszer csak eltűnt. A kialvó tűz helyén kivirult a tavasz gyönyörű virága, rózsaszínbe hajló fehér szirmaival.
/Ford.: Rozsnyai Katalin/
Egy nap, amikor a tűz már kialvóban volt, jóképű fiatalember lépett a kunyhóba. Arcát kipirosította az üde vér, szeme ragyogott, ajkán vidám mosoly játszott. Könnyű léptekkel járt. Homlokát illatos füvek borították, kezében csokor virágot hozott.
- Óh, fiam! - kiáltott fel az öregember. - Mennyire örülök, hogy látlak! Beszélj a kalandjaidról, az idegen tájakról, amelyeket láttál. Maradj itt éjszakára! Én meg beszélek neked a tetteimről, elmondom, mi mindenre vagyok képes. Tégy így te is, meglásd, kellemes esténk lesz.
Az öregember előhúzott zsákjából egy öreg pipát, megtömte illatos füvekből kevert dohánnyal, és odanyújtotta vendégének. Pipáztak egyet, azután beszélgetni kezdtek.
- Amikor én lélegzem - kezdte az öreg -, megdermednek a folyók, a vizek kemények lesznek, mint a kő.
- Amikor én lélegzem - mondta az ifjú -, virágba borulnak a földek...
- Én csak megrázom a hajamat - folytatta az öregember -, és hó borítja be a világot. A fákról egy szavamra lehullanak a levelek és egy fuvallatomra szétszóródnak. A madarak is messzire menekülnek, az állatok elbújnak a leheletemtől, a föld pedig kővé válik.
- Én csak megrázom a fürtjeimet - felelte az ifjú -, és langyos, selymes eső hullik a Földre. Hangomra visszatérnek a madarak. Leheletem melegével megszabadítom béklyóitól a patakokat. Muzsika tölti be az erdőket mindenütt, amerre járok, és örvendezik az egész természet.
Emelkedni kezdett a Nap, kellemes meleg árasztotta el a kunyhót. Az öregember hallgatott. A vörösbegy és a fülemüle dalba fogott a kunyhó tetején. Csobogva eredtek futásnak a vizek, és virágok illata szállt a langyos levegőben.
A nappali fénynél az ifjú meglátta éjszakai társát. Fagyott arcáról felismerte benne Peboant ( a telet). Szeméből vizek fakadtak. Ahogy a Nap feljebb emelkedett, az öregember egyre zsugorodott, aztán egyszer csak eltűnt. A kialvó tűz helyén kivirult a tavasz gyönyörű virága, rózsaszínbe hajló fehér szirmaival.
/Ford.: Rozsnyai Katalin/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése