Palágyi Lajos: Flóra

I.

Akárhová tekintek,
Akárhová megyek,
Az a törött tekintet
Szemem előtt lebeg.

Akármily zene zendül
És vigalom zaja,
Mindig fülembe csendül
Utolsó sóhaja.

II.

Hideg téli éjfél
Ül a pusztaságon.
Rólad gondolkozom,
Éjbe hullt csillagom,
Elhervadt virágom.

Hogy vagy, drága Flóra
Lent a síri mélyben?
Nem remegsz-e ottan,
Árván, elhagyottan
A kietlen éjben?

Hisz oly félős voltál,
Olyan félős gyermek
S most a temetőben,
Zordon télidőben
Egyedűl kell lenned.

Nem hall senki, szavad
Senki meg nem érti,
S kebledre törnek
A sötét gödörnek
Csúszó-mászó férgi.

Ellepték egészen,
Ellepték a sírod,
S fel akarnál kelni,
Csakhogy felemelni
Fejedet nem birod…

Zúg az éjszaki szél,
Általzúg a fákon.
Rólad gondolkozom
Éjbe hullt csillagom,
Elhamvadt virágom.

III.

Nem fáj énnékem semmi, semmi
Oly forrón, égetőn,
Mint az, hogy meleg ágyba’ fekszem
S te hideg temetőn.

Hideg temetőn, puszta sírban,
Körűlted bús avar,
Míg engemet a meleg ágyban
Meleg lepel takar.

Élnék nyomorba, nélkülözve,
Mint éltem egykoron,
Örűlnék még, hogy sirba szálltál,
Én drága angyalom.

De most, hogy bőség környez itten,
Úgy vérzi kebelem
Hogy az örömet nem ismerted,
Ah, soha, soha nem…

Nem fáj én nékem semmi, semmi
Oly forrón, égetőn,
Mint az, hogy meleg ágyba’ fekszem
S te hideg temetőn.

IV.

Nézem a kis violát,
Mely sírján kikelt,
Épen, mintha ő lenne
Okos szemivel.

Oly esdőn tekint reám
Szegény viola…
Óh, ha tudna szólani,
Mit nem szólana!

V.

Őrült rohammal jönnek el az évek,
Setét arczunkba mély redőket vésnek,
Hóval dobálják teli füleinket
S eltünnek, míg az ember széttekintget.

Most is elszállt egy év fejünk felett,
Láttunk muló tavaszt, nyárt, őszt, telet
S itt üldögéltünk hű családi körben,
Csak ő, szegényke, fekszik mély gödörben.

Ott alszik ő. De óh, ne sírjatok,
Hisz máris annyit, annyit sirtatok
S megeshetik, hogy majd nehány nap múlva
Megint zokogtok – tetemire hullva.

Oh, mert nem érzem többé az erőt,
Mely serkentett, hajtott azelőtt,
A titkos rúgót szivem fenekén…
Csak múltjaimnak romja vagyok én.

És rátok is anyám, testvéreim,
Alig merem már vetni szemeim,
Sok szenvedés, sok kin, sok szörnyű átok,
Mit arczotokba mélyen vésve látok.

Mindnyájunkat megtört az átkos élet,
Jó volna, Flóra, kint aludni véled,
Mindnyájan egy közös sirhant alatt
Álmodnánk édes, boldog álmokat.

VI.

A temetőben minden
Szellő fuvallata:
Egy haldokló betegnek
Utolsó sóhaja.

És mindenik madárdal,
Mely zeng az ágakon:
Egy testet öltött égő,
Emésztő fájdalom.

És minden lenge fűszál,
Sírhanton fakadó:
Egy hang a túlvilágból,
Egy drága síri szó.

És mindenik harmatcsepp,
Mely a füvön rezeg:
Egy köny, mely csendes éjjel
Égből alápereg.

Van itt panasz, fohász, köny,
Mely sír, sóhajt, beszél:
A holtak országában
Minden, de minden él.