Rudnyánszky Gyula: A hó

Télen szegény a természet nagyon.
Az a mesés vagyon,
Amit az ifjú föld
A szép tavasztól örökölt,
Mit az erős nyár aratott,
Használva éjet és napot,
S amit a gondos ősz
Begyűjteni se győz:
Az elkallódik mind a vén
Mihaszna tél kezén.
Biz ez nem a legjobb gazdálkodás:
De hát, hiába, ős szokás!
Tavasszal kezdhető megint elül,
De míg a sors reá kerül:
A természet kifosztva téli
Szegénység napjait csüggedten éli,
Mint tönkrement nemes tanyája,
Oly elhagyott erdő, mező:
Nap nem mosolyg a puszta tájra,
Még jó, reá fátyolt a köd ha sző,
Hogy eltakarja szégyenét,
Titkolva, hogy mi volt elébb!
Egyhangu, néma szürkeség,
Kopár a föld, borús az ég:
Fa, rét, hegy, völgy, erdő, ugar
Egyforma tar:
Országut és berek,
De sőt maguk az emberek,
Ah, minden oly vedlett, kopott:
Siralmas koldús-állapot!
A természet pedig
Röstelkedik,
Mert bántja őt felette,
Hogy a tél tönkretette:
S fohásza száll az égre,
Hogy födje már be végre
A nagy szegénység szégyenét…

Az ég megrázza felleges fejét
És mert a szíve jó,
Lassan szitálni kezd a hó::
Parányi, könnyü, csillanó,
Száz meg száz millió
Csillagpihéje hulldogál,
Három nap, három éjjel meg nem áll.

S midőn a földet mindenütt
Már hólepel borítja,
Szemét az ég kinyitja:
Ragyog a táj, a nap kisüt.
Kápráztató fehérség!
Hová lett a kopár szegénység?
Eltűnt a puszta rét, a szenny, a sár,
Az asszu kukorica-szár,
Eltűnt a völgy, a domb:
Fa és bokor mind csupa lomb.
Körös-körül im a
Föld mindenütt sima,
Fehér és tiszta kék
Az ég:
A végtelen ezüst pompában ég,
És a mogorva tél
Egyszerre fényben él:
Ütött-kopott ruhája, vén feje
Friss hóvirággal van tele.
Egész világon átalsuhanó
Örömhang ujjong: Itt a hó!
A hó, az égi, tiszta hó:
A legszebb álom im való:
Csengő csilingel, szán szalad:
A völgy felett, a bérc alatt,
Sivó mezőkön, szántóföldeken,
A rónán, a meredekeken,
Bokor tövén, fa sudarán,
Kastélytetőn, nép udvarán,
Cigánybódékon, kémények fején
Egyforma sima csillogó, fejér
A hópalást…
Csodálatos varázst
Lövell ki fényéből a hó:
Ez a szemünkbe villanó,
Fájdalmasan tüző fehérség,
Amelyben elvész, egybeolvad a
Távolság és a térség
Helyhez kötő fogalma:
Ez az egyenlőség hatalma,
A szeplőtlen egyenlőség maga!

Külön-külön mind ami volt,
Az élet, a szemét, a folt,
A kátyu, a határhalom,
Vasúti sínpár és bedőlt malom
Rozsdás, tört kereke,
A szentmihály-ló s az eke,
A szőllőtőke s a karó:
Egyszerre mind egyenlő,
Ha megered a szürke felhő
S elterül a hótakaró.
Nem látja hit, nem sejti gond,
Hogy meddig út és honnan árok?
Nincs más fekete pont,
Csupán egy varjú károg…

Benső rokonság van valóban
Az egyenlőségben s a hóban:
Két nyom, de egy csapás:
Hisz’ az egyenlőség se más,
Ráillik éppúgy, mint a hóra,
Hogy a különbség takarója.
Az egyenlőségben s a hó alatt
Megszűnik az egyén, a gondolat:
Nincsen szabadság, nincs egyéni jog,
Az érték, az erő titok:
A bűn és az erény,
A lomha, a serény,
A bőség, a hiány,
A hős meg a silány
Egyforma lesz, egyformán láthatatlan:
Feloszlik egy közös nagy akaratban.
Így hát a föld s a lélek
Áldása egyszersmind keresztje:
Be jó, hogy nem sokáig élnek:
Be jó, be jó,
Hogy az egyenlőség csak eszme
És hogy csak hó, a hó.