Peter Jaros: Estefelé

Úgy toppant be hirtelen az ajtón, mint máskor. Csak a kocsmai hangzavartól tántorodott meg ma jobban, mint máskor. Hirtelen zúdult a fülébe, és megtörte benne a csendet, amit az utcáról hozott magával. Vagy a villanykörték éles fénye ijesztette meg?Az biztos, hogy egy pillanatra megmerevedett, de kővé nem vált.

A következő pillanatban már felbátorodott, és két lépéssel előbbre jött. Kezével – szokása szerint – végigsimította haját, vigyázva a választékra, amely szinte egész feje tetején végighúzódott. Erről a mozdulatáról, mely azt is elárulta, hogy ivott már valahol, messziről meg lehetett ismerni.

Magas volt, inkább karcsú, mint sovány, s járás közben megtört a dereka. Elnyújtott, de rugalmas lépteinél a lába szinte kiugrott alóla, s aki nem ismerte, joggal gondolhatta, hogy bármelyik pillanatban orra bukik. De arcán egyetlen sebhely sem látszott.

Most is megindult valamerre, az ivó túlsó sarka felé.

-      Sáro, hé, Sáro! – kiáltottunk fel mind a ketten.

-      Huu! – horkant fel, amint észrevett bennünket. Jól láttuk, amint meglepetten pislog szemüvege mögül. Tett még három lépést, és megállt felettünk.

-      Az istenfáját! Ti itt? Ez aztán meglepetés! – köpte magából a szavakat, de már mosolygott. Úgy esett a székre, mint egy zsák árpa – halkan, de nehezen.

-      Hol a csudában voltál? – kérdeztem. – Egy hétig nem mutatkoztál…

-      Emberek! – szinte felujjongott. – Házat szereztem!

-      Házat? – hűlt el Milos.

-      Azt! Tegnap végre megvettem…Házat, bizony! – bólogatott Sáro, és könyökével odébb lökte a poharakat, melyek útjában voltak. Keresztbe tett kezét az asztalon nyugtatta.

-      Ez aztán esemény! – mondta Milos.

-      Nekem az…Az első szobában berendezek magamnak egy kis műtermet, a többit hagyom az öregeknek…Egy ilyen házba már egy menyasszonyt is beszerezhetek! – mosolygott Sáro.

Egy pincér ment el mellettünk, karján fehér szalvétával. Kövér légy ült rajta.

-      Misko! Gyere már ide! – kiáltott a pincérre.

-      Parancsol? – kérdezte a pincér.

-      - Ma nem lesz tőlem nyugtod, fiam!

-      Miért?

-      Házat vettem, kedvesem…Hozzál mindnyájunknak vodkát…És magadnak is tölts!

-      Pillanat!

Ittunk bele az éjszakába, s az emberek körülöttünk szintén. A pálinka lassan, de biztosan hatalmasodott el rajtunk. Egy bizonyos ponttól kezdve már az erőnket szívta a bestia. Úgy látszott, a Sáróét leginkább. Minden korty után összerázkódott. Sötét keretes szemüvegét letette az asztalra. Öklével meg akarta dörzsölni a szemét – akkor történt. Arra sem volt időnk, hogy felkapjuk a fejünket, s minden pohár a földön hevert. Ekkor lépett asztalunkhoz Valér.

-      Te vaksi, ezt itt nem teheted! – üvöltözött Sáróra.

-      Megfizetem! – mordult fel Sáro.

-      Ez nagyon egyszerű lenne – vigyorodott el Valér, felkapta az asztalról Sáro szemüvegét, és a padlóra dobta. Pár pillanatig álldogált fölötte, s aztán széttaposta.

-      Te állat! – rontottunk Valérra Milossal. Nem volt mit tenni, véresre vertük.

-      Elég, fiúk! – kiáltott Sáro. – Hagyjátok békén…Tudom, hogy el akarta rontani az örömömet, mert az orra elől vettem meg a házat…De nem rontotta el, így tulajdonképpen nem is történt semmi…

Valér ott nyöszörgött az asztal mögött.

Elindultunk kifelé, s mikor kiértünk az utcára, sétálni kezdtünk. Már egy negyed óra múlva égett. Mire odaértünk, az egész ház lángokban állt. Éjfélre pedig leégett.

Sáro az oltás alatt nem mozdult helyéről.

-      Szegénykéim, morzsácskák…öregecskéim – tántorgott, amikor odamentünk hozzá. – Mindketten elmentek…Mindketten megégtek…

Igaz volt.

Meggyötörten indultunk hazafelé.

/Ford.: Körtvélyessy Klára/