Gyulai Pál: Dalaimról

Az ifjuság legszebb korát
Mély honfibúban élte át:
Megtört vágy, széttépett remény
Uszott a kétség tengerén,
S kitört a rejtett fájdalom:
Azért oly bús, komor dalom.

A honra hogy szebb nap derűlt,
Hajh örömem búval vegyűlt
Uj bú, uj gyász szakadt reám,
Ott sírtam nőm ravatalán.
Elnyelt mindent egy sirhalom:
Azért oly bús, komor dalom.

Év gyorsan tünt el év után,
Enyhültem lányom mosolyán,
Az anyáé volt az nekem,
S most árny vagy, kedves gyermekem,
Enyésző árny, én puszta rom:
Azért oly bús, komor dalom.

Az élet ősze int felém:
Derül-e rám még enyhe fény,
Vagy uj vihar tarolja szét
Reményeim hulló levelét:
Uj honfibú, uj fájdalom?
Azért oly bús, komor dalom.