Hedvig József: Téli napfény

Mint rég nem látott kedves vendégünket
Vigan köszöntelek, arany sugáru nap!
Oly rég nem láthatánk, hogy szinte ünnep
Meglátni ujra im mosolygó arcodat.

Köröskörül a táj mint csillog-villog,
Sugárid millió megtört visszfényiben,
A szalmafödelű kicsiny vitíillók
Csak úgy görnyednek a gyémánttól terhesen.

Miként varázsütésre, úgy eloszlott
A fáradt szem elöl a ködnek fátyola,
Mely eltakarta eddig a hegyormot:
Ismét szabad a lég s a kék ég távola.

A hónak puha szőnyegén ficzánkol
Az akol mélyiből kiszabadult juhnyáj
És a kolompok tarka hangzajától
El, messze rezg a lég s vidúl a méla táj.

Sapkát tett a tél a fatönk fejére,
Országut oldalán ott kuczorog szegény,
A multra gondol tán, szebb idejére,
Mikor még zöldelő korona volt fején.

Korona akkor, most polgári sapka!
Be változó vagy, oh dicsőség, sors kegye:
Az ember igazán soh’sem tudhatja,
Míg elszólittatik, vajon mi lesz vele?

A multba néz ő, én jövőbe nézek,
Ha jő a kikelet, s mezőn virág fakad,
És megtelik most a lakatlan fészek,
És ujra hallgatok zengő madarakat.