Vargha Gyula: Hegyi dal

Mélység peremén visz a szédületes
Hegyi út, életre halálra:
Romlással ijesztve eléd meredez
Egy-egy órjás s útad elállja,
S hogy föl ne riaszd az alvó lavinát,
Menj halkan a borzalom útjain át.

Egy híd lebeg ott, párkánya fölé
Iszonyú mélységnek, ivelve:
Nem földi, nem emberi kéz emelé,
Ilyet ah, próbálni ki merne:
Alatta vad ár zuhog éj-napon át,
Felcsapkod a hídra, de néki nem árt.

Feketén szörnyű kapu nyíl’, a pokol
Nyíl’ meg maga, azt hiszed, azzal
Hát ím viruló völgy tárul fel, a hol
Ölelkezik ősz a tavasszal:
Az élet örök gondja, baja elül,
Óh bárcsak e boldog völgy zárna körül.

Itt négy zubogó folyamár tör elé,
Rejtett forrásbul eredve,
És szétfut a földnek négy tája felé
Északra, nyugatra, délre, keletre.
Hogy megszüli anyjuk, mind tova ront,
S egymást soha többé nem látja viszont.

Két csúcs feszül égnek, fenn, fenn, magasan,
Fölötte az emberi nemnek,
Ott támad aranyköd-fátyolosan,
Az egeknek lánya: a felleg.
Csak járja magános tánczát odafenn,
Hol nem lesi meg soha emberi szem.

Trónján a királyné fent fényesen űl,

Az enyészet nem hat odáig,
Csodás ragyogással a feje körűl
Gyémánt koronája sugárzik:
Lángnyilaival rá a nap egyre nyilaz,

Csak megaranyozza, de hideg marad az.