Radó Antal: Ha látom kék szemed…

Ha látom kék szemed’ rajtam pihene,
Vigan mosolygó ajkadat ha látom:
Egy régi nóta vége cseng szivembe,
Mit sokszor eldalolt egy jó barátom.
Ott olvasa föl Páviába’ nékem,
Hol kis szobámban én velem lakott:
Még most sem hágy el az az egy reményem,
Hogy veled élek még s veled halok!

Belékapaszkodik, mint deszkaszálba,
Szegény hajó-töröttem, árva lelkem…
Csillagtalan, bús éj borult reája -
Csak ez az álom szárnyal még felettem!
S ez álmot fűnek-fának elregélem:
„ Eh verd ki fejedből!” mondja sok -
És mégse hágy el az az egy reményem,
Hogy veled élek még s veled halok!

Hajh! elviseltem én sok veszteséget
S miattuk alig-alig búslakodtam:
Még a babért is megutáltam érted,
A melyről álmodám gyermekkoromban.
A hírvágy szívemet elhagyta régen -
Oh engem minden, minden elhagyott…
De sose hágy el az az egy reményem,
Hogy veled élek és veled halok!

Sohsem hagyott el…Néha-néha gyöngült,
De hogyha szóltál, ha rám mosolyogtál,
Ha integettél, ha szemedbe köny gyült:
A régi szikra lángra gyujtva volt már!
Itt zsong körültem álmaimban, ébren -
Oh nem felejtem azt a dallamot:
Még most se hágy el az az egy reményem,
Hogy veled élek még s veled halok!

S ha látlak is naponként átkarolva
S röpítve mások által lenge táncba,
Míg én ott állok valami sarokba’,
S számitgatom kivel mész majd a nászba:
A míg kocsid fölsallangozva szépen
Mellettem esküvőre nem robog:
Nem hágy el addig az az egy reményem,
Hogy veled élek még s veled halok!