Giacomo Leopardi: Magamhoz

Örökre már nyugodj te,
fáradt szivem. Melyet öröknek véltem,
a végső csalás is elmúlt. Érzem én:
kedves hazugság, keneted
nem is vágyom már, nemhogy reményleném.
Nyugodj örökre. Eleget
dobogtál. Lengő sóhajodra itt
méltatlan e föld, s dobbanásaid
semmi meg nem éri. Csömör és avitt
keserűség az élet, és sár a világ.
Eszmélj hát. Most utólszor
ess kétségbe. Embernek más ajándék
nincs, csak a halál. S most már végképpen vesd meg
tennenmagad, a természetet s a ronda
Erőt is, mely trónol rejtőzve s álnokul -
s ezt az egészet itt köröskörül, halomba’.

/Ford.: Rónai Mihály András/