Giacomo Leopardi: A végtelen

E tar domb mindig drága volt nekem,

s drága e sövény, mely a szemhatárt
oly sokhelyütt rekeszti tőlem el.
De ülve itt s ámulva, rajta túl
határtalan nagy űrt, mélységes mély nyugalmat
s emberentúli csendet érzek. Már-már
szívem belédidereg, s amint a szél
áthúz a lombokon, ez óriás
némaságot e zajjal mérem össze:
az örökkévalóság és a holt idők
buknak föl bennem, s a hangos jelen -
s e végtelenben lelkem elmerül,
s e tengerben édes a hajótörés.

/Ford.: Rónai Mihály András/