Reményik Sándor: Fák alatt, szélzugásban

A hangversenyhez ketten kellenek.
Ki mondaná meg zúgó rengetegben:
A szélvész zúg-e, vagy a rengeteg.
A teremtéshez ketten kellenek:
A lélek – és az, ami nagyobb nála.
Ezt érzem most, hogy arccal heverek
A fűben, s figyelek a szélzugásra.

A vihar koncertterme a világ,
De orgonái néma lélek-erdők,
Szélvészre hangolt óriási fák…
Valahonnan csak elindul a szél,
S ahol erdőt ér, zúgva kap bele,
És vele sóhajt, reszket és üvölt
A rengetegnek minden levele.

E vihar volt Beethoven mestere.
Betört a sűrű, vak erdőhomályba,
S a feszült hallgatást kicsendítette
Egy örökkévaló szimfóniába.
Erdő nélkül a vihar céltalan, -
Vihartalanul nem tudja az erdő
Kizengeni, mire hangolva van.

Ily hangolt erdő vagyok én is olykor,
De néma, sötét, fülledt, rekkenő, -
Korhadt ágakkal fertőzött vadon:
Várom hadd jöjjön ihlet és erő,
Emeljen föl a vihar vállain,
Zsoltárba zúgatva, mi bennem ép, -
És leroppantva korhadt ágaim.

Így várok sokszor ihlettelenül,
De mégis, mégis csak készen a jóra,
Míg ihletem szent szélvésze talán
Pihenni szállt egy csöndes hegyi tóra,
Alig borzolva tükre bársonyát. -
Ő pihen, de én nem tudok pihenni,
S meddőn virrasztom át az éjszakát.

Vagy tán, a lelkem fáit zúgató
Szabad szélvész: eltévedt ihletem,
- A végtelenség vándormadara -
Vitorlát hajt a távol tengeren.
S csak egemen a nyugtalan pirosság:
Ős hírnöke a szélviharnak jelzi,
Hogy közel napok talán visszahozzák.