Szász Károly: Egy percnyi csönd

Egy percnyi csönd: nagy némaság van
Egyszerre, hallgat minden ajk.
Nem hallani a társaságban
Se suttogást, se vig kacajt.
Merő véletlen – nem volt rá ok -
Egy percnyi csönd a zaj után…
Ilyenkor aztán azt mondjátok:
„Angyal röpült át a szobán!”

Valóban az! Mint felleg-árnyak
Suhannak, forró napon át:
Köztünk az angyalok ugy járnak,
Nem hallani léptök zaját,
Se szárnyaik halk lebbenését,
Nem éri őket el kezünk:
Szivünk körül egy édes hévség
Mindössze, amit érezünk.

Valaki tán régmult napokból,
Ki előttünk kedves vala,
Kire szivünk még rá-rágondol,
Ifju korunk egy angyala,
Kit elvesztettünk s nem feledtünk,
Lelkünkben képe rejtve él:
Talán az röppent át felettünk…
- Légy áldva, oh, hogy eljövél!

Vagy – ah, kit élve gondolunk tán,
Jó ismerősünk valaki -
Most dől ki épen fele-munkán,
Lelkét e percben adja ki,
S az röppen át…Van-é mellette,
Aki befogja tört szemét,
S egy halk imát mondjon felette?
- Kisérjük áldva szellemét!

Vagy elménk egy jó gondolatja,
Szivünk egy szent érzése tán,
Mikor kelt, nem valósithatva,
Támad föl annyi év után,
És lelkünket megint betölti
Mint jobb világnak ihlete,
Melyről lepattan minden földi,
S tisztább lett, mint itt lehete.

Őr-angyalink…azok is vannak:
Nem Ráfael, Gábor, Mihály,
Mit mi hiszünk: nincs neve annak,
De hűbb s tisztább mindannyinál.
Jó utra visz, ha eltévedtünk,
Ha elbukánk, ő felemel:
Bíztat, ha kezd ernyedni lelkünk,
Minden elhagy, ő nem hagy el!

Akármelyik volt, csak hogy itt járt
E percnyi néma csönd alatt.
- A zaj, beszéd megárad mindjárt,
Mindenki szól, kacag, mulat.
De én magamban elmerengek,
És kezem összekulcsolom,
Könyörögve mint egy hivő gyermek:
- „ Maradj kissé, jó angyalom!”