(...) Hajnali indulás, meseszép,
hűvös, virágoktól-tarkálló, vadfalkákkal teleszórt mezőkön.
Fantasztikusak itt a reggelek. Hisz minálunk is fényesek a napfelkelték, nálunk is csillog a hajnali harmat, nálunk is meglepőek azok a szín-, árnyék-, szag- és fényhatások, melyeknek pompájában születnek az ifjú napok. De itt mindez sokkal élesebben, sokkal erőteljesebben történik. Nemcsak a hajnalokra áll ez, általános jellemvonása ez itt az életnek. Itt fényesebb a napfény, mint nálunk, csillogóbbak a csillagok, sötétebbek a viharfelhők, borzalmasabbak az égiháborúk, hódítóbbak a szagok, határozottabbak az ellentétek. De még a tüske is szúrósabb, a fa is keményebb, az ember is kitartóbb, a vadállat is szívósabb. Egyszóval, itt energikusabban lüktet az élet pulzusa. És ez az, ami olyan komollyá teszi Afrikát, ez az, ami ide vonz, ami visszavonz mindenkit, aki egyszer belekóstolt. Az őserők, a szélsőségek, a kíméletlenségek, a meg nem alkuvások, a kemények világa ez, kezdve a napkeltétől egészen a parányi törpe-antilopig, amely akárhányszor öt lövést is elvisz, olyant, amitől nálunk minden szarvas felfordulna.
It's men's country - férfiak országa -, ahogy azt Stub minap találóan megjegyezte.
De nagyon eltévelyegtem a tárgytól, hiszen nem érzelegni akarok, hanem a mai, nagyon is emlékezetes vadászatot elmondani.
A sátrat elhagyva, ismét egy jó Grant-bakkal találkozunk, de háromszáz lépésnél ez sem enged közelebb. Nekiülök és ellövöm - egyik első lábát! Az ilyet aztán utolérni lehetetlen, hosszas fáradozás után ott is hagyjuk. Kapitális agyarú varacskos kan tűnik fel a távolban. Cserkészek, hason csúszom, rohanok utána vagy háromnegyedóra hosszat, de mindig kifog rajtam, nem bírom megközelíteni. Még egy Grand-bakot megsebzek. Addig futok és lődözök utána, míg végre a negyedik golyót oldalába kapja. Ottmarad.
Aztán a tüskebozótokhoz érünk, az állítólagos oroszlántanyákhoz. Ismét meghajtjuk őket. Az elsőben semmi. Következik a második, csak félholdnyi, de rettenetes sűrű tüskesziget. Alighogy nekiindulnak az emberek - Stubbal ketten a túlsó végén állunk -, dühös morgás. A feketék széjjelugrálnak, felkapom a puskám, feszült figyelemmel lesünk, de semmi sem mozdul. Csend. A helyzet azonban kétségtelen: szimba - az oroszlán - bent van a tüskésben!
Embereink kézzel-lábbal integetnek, hogy jöjjünk: nem mernek tovább haladni. Szaladok feléjük. De arasznyi tüske, cipőmön keresztül talpamba fúródik: meg sem bírok mozdulni, féllábon állok, gólyamódra. ( Ekkora tüske még sohasem volt a talpamban, ennek is éppen most, ebben a sorsdöntő pillanatban kell beleszúródni!) Stubra, Ndolóra támaszkodva, le a cipőt, ki a tüskét, fel a cipőt, már rohanunk is tovább. A kérdéses bozót nem sokkal nagyobb egy teniszpályánál, de még kefénél is sűrűbb, teljesen átláthatatlan. Az emberek suttogva magyarázzák, hogy az oroszlán nekik akart ugrani. Kimagasló bokorra mutogatnak, szerintük az alá húzódott. Néhány követ hajítottunk oda - hátborzongató ordítás a válasz...
Az emberek futóra - az oroszlán nem mozdul. Ismét csend van. Az egyenként visszamerészkedő szerecseneket szétküldjük újabb kövekért. Ez eltart egy ideig, nem egykönnyen lehet követ találni.
Végre teleszedték rongyaikat, felsorakoznak hátunk mögött. Stub és én felhúzott puskával állunk előttük. Célunk, hogy az oroszlánt, mely nyilván nem hajlandó kimozdulni, ingerléssel támadásra késztessük, ezáltal rejtekéből előugrasszuk. Adott jelre a mögöttünk álló "csatársor" irtózatos kőzáport zúdít a bozótra, egyidejűleg fülsiketítő visítást is hallat. Akinél fütyülő van ( ez nagy divat a feketék közt), azt fújja. A pokoli zsivajt csak az oroszlán harsogja túl: dühös ordítással nyugtázza a közelébe pottyanó köveket, mutatkozni mégsem akar.
Idegfeszítő háromnegyedóra következik, vándorlásaim egyik felejthetetlen emléke.
A kőmunició hamar kifogy, az oroszlán pedig nem tágít rejtekéből. Újabb dobálóanyagért küldjük hát az embereket, s az imént indított támadást még egyszer megismételjük - eredménytelenül! Az oroszlán hangja mind mérgesebb és türelmetlenebb, ingerült korgás kavarog torkában. Kétszer-háromszor már valóban úgy tetszik, mintha megelégelte volna az abajgatást. A bokrok mozgásáról látjuk, amint elordítván magát, felénk csörtet, de a bozót szélén, mikor már éppen elő kellene tűnnie, mindig meggondolja a dolgot, visszahúzódik rejtekébe. Egyik ilyen "áltámadáskor" meglátom, de csak pillanatra villan elő - lövésről szó sem lehet.
Minthogy így semmire sem megyünk, elhatározzuk, hogy Staubbal ketten megkíséreljük a bemászást. Miután az emberek ordítása leköti az oroszlán figyelmét, mi majd oldalról becsúszunk hozzá. Ez részben sikerül is: öt-hat lépésre bejutunk az oroszlán mellé, látjuk hol mozgatja a sűrűt, de az állat maga még most is láthatatlan.
Tehetetlenségünkben még egy utolsó kísérlethez folyamodunk. Mindenekelőtt néhány lépéssel visszább húzódunk. Itt aztán megegyezünk Stubbal, hogy majd kisebbik puskámmal a bokormozgás irányába lövök, aztán hamar átveszem tőle a nagyobbikat, hogy a valószínű támadásra készen legyen.
Lövésemre - halálos csend!
Felejthetetlenül izgalmas pillanatok!
Minthogy semmi sem mozdul, ismét valamivel közelebb bátorkodunk: megint öt-hat méternyire lehetünk. Még egyszer odalövök, ahol az oroszlánt meghúzódni sejtem. Felordít, oldalvást ugrik, pillanatra kimutatja vállát, gyorsan odavetek egy golyót. Farkával felvág, visszaperdül, ismét beveszi magát eddigi búvóhelyébe. Ott állandóan morog, félelmetesen "gurgulázik". Nyilván nem sok baja történhetett.
Újabb kőgyűjtés, bombardírozás - kezdődik a mulatság elölről. Az oroszlán bömböl, néhányszor ismét támadni akar, de mindég csak a tüskés széléig jut, onnan megint csak beljebb áll. Taktikája világos: kijönni nemigen mer: tisztában van azzal, hogy őt keressük, azt is sejtheti, mi célból. Azon van tehát, hogy elijesszen minket, anélkül, hogy mutatkozzék: ezért kísérletezik a látszólagos kirohanásokkal.
Még egyszer bemászom hozzá. Hatalmasat ordítva felém csörtet - a széthajló tüskeágak jelzik közeledését. Hogy a bokor szélénél ismét meg ne akadjon, odavetek egy lövést, ahol a fejét sejtem.
Csend. Egy mozdulat, egy morgás, egy ágroppanás sincs. Nem értjük, most mi történhetett? Teljesen elhibázhattam, különben csak adna valami jelt...
Óvatos visszahúzódás után, újabb dobálásra indítjuk embereinket. Az oroszlán nem mozdul. Ez már gyanús. Körülkerülünk a bokor túlsó oldalára, honnét leguggolva kémlelgetjük az ágak alját. - Ahol ni! Sárga folt. Megdobáljuk. Nem mozdul. Hosszú bottal megpiszkáljuk. Nem mozdul. He is dead, sure enough - jelenti ki Stub -, you got your first one anyhow - wonder, what sort of a chap he is. A megkönnyebbülés sóhaját váltják ki belőlem ezek a szavak, és kimondhatatlanul jólesik a vizeskulacs a közel egyórás idegfeszülés után.
Van mit dolgozniuk az embereknek, mire késükkel a tüskék közt nyílást metszenek, az alig két-három méterre előttünk, kimúlva fekvő oroszlánhoz. Végre hozzáférnek. Hason fekszik, farral errefelé. Vagy öten elkapják a farkát, annál fogva húzzák elő a tisztásra. Nagy hímoroszlán! Sajnos, azonban teljesen sörénytelen!
Első golyóm, habár vállon kapta, nem sokat ártott neki. Utolsó lövésem azonban, melyet csak gondolomformán a bokormozgás irányába sütöttem, közvetlen bal orrlyuka mellett hatolt be, kivágta bal szemfogát, s átszaladva a szájüregen, a nyakcsigolyát törte. Így történhetett, hogy lövés után, még csak egyetlen rúgást vagy szusszanást sem hallottunk.
Fényképezés minden oldalról, a bőr lenyúzása, a lucky bones kimetszése - és igen, igen nagy öröm!
A lucky bones ( szerencse-csontok) az oroszlán két vállában található, öt-hat centiméter hosszú, vékony, lapos csontocskák, melyeket a vadász, hasonlóan a szarvas "grandli"-hoz, el szokott tenni. (...)
Fantasztikusak itt a reggelek. Hisz minálunk is fényesek a napfelkelték, nálunk is csillog a hajnali harmat, nálunk is meglepőek azok a szín-, árnyék-, szag- és fényhatások, melyeknek pompájában születnek az ifjú napok. De itt mindez sokkal élesebben, sokkal erőteljesebben történik. Nemcsak a hajnalokra áll ez, általános jellemvonása ez itt az életnek. Itt fényesebb a napfény, mint nálunk, csillogóbbak a csillagok, sötétebbek a viharfelhők, borzalmasabbak az égiháborúk, hódítóbbak a szagok, határozottabbak az ellentétek. De még a tüske is szúrósabb, a fa is keményebb, az ember is kitartóbb, a vadállat is szívósabb. Egyszóval, itt energikusabban lüktet az élet pulzusa. És ez az, ami olyan komollyá teszi Afrikát, ez az, ami ide vonz, ami visszavonz mindenkit, aki egyszer belekóstolt. Az őserők, a szélsőségek, a kíméletlenségek, a meg nem alkuvások, a kemények világa ez, kezdve a napkeltétől egészen a parányi törpe-antilopig, amely akárhányszor öt lövést is elvisz, olyant, amitől nálunk minden szarvas felfordulna.
It's men's country - férfiak országa -, ahogy azt Stub minap találóan megjegyezte.
De nagyon eltévelyegtem a tárgytól, hiszen nem érzelegni akarok, hanem a mai, nagyon is emlékezetes vadászatot elmondani.
A sátrat elhagyva, ismét egy jó Grant-bakkal találkozunk, de háromszáz lépésnél ez sem enged közelebb. Nekiülök és ellövöm - egyik első lábát! Az ilyet aztán utolérni lehetetlen, hosszas fáradozás után ott is hagyjuk. Kapitális agyarú varacskos kan tűnik fel a távolban. Cserkészek, hason csúszom, rohanok utána vagy háromnegyedóra hosszat, de mindig kifog rajtam, nem bírom megközelíteni. Még egy Grand-bakot megsebzek. Addig futok és lődözök utána, míg végre a negyedik golyót oldalába kapja. Ottmarad.
Aztán a tüskebozótokhoz érünk, az állítólagos oroszlántanyákhoz. Ismét meghajtjuk őket. Az elsőben semmi. Következik a második, csak félholdnyi, de rettenetes sűrű tüskesziget. Alighogy nekiindulnak az emberek - Stubbal ketten a túlsó végén állunk -, dühös morgás. A feketék széjjelugrálnak, felkapom a puskám, feszült figyelemmel lesünk, de semmi sem mozdul. Csend. A helyzet azonban kétségtelen: szimba - az oroszlán - bent van a tüskésben!
Embereink kézzel-lábbal integetnek, hogy jöjjünk: nem mernek tovább haladni. Szaladok feléjük. De arasznyi tüske, cipőmön keresztül talpamba fúródik: meg sem bírok mozdulni, féllábon állok, gólyamódra. ( Ekkora tüske még sohasem volt a talpamban, ennek is éppen most, ebben a sorsdöntő pillanatban kell beleszúródni!) Stubra, Ndolóra támaszkodva, le a cipőt, ki a tüskét, fel a cipőt, már rohanunk is tovább. A kérdéses bozót nem sokkal nagyobb egy teniszpályánál, de még kefénél is sűrűbb, teljesen átláthatatlan. Az emberek suttogva magyarázzák, hogy az oroszlán nekik akart ugrani. Kimagasló bokorra mutogatnak, szerintük az alá húzódott. Néhány követ hajítottunk oda - hátborzongató ordítás a válasz...
Az emberek futóra - az oroszlán nem mozdul. Ismét csend van. Az egyenként visszamerészkedő szerecseneket szétküldjük újabb kövekért. Ez eltart egy ideig, nem egykönnyen lehet követ találni.
Végre teleszedték rongyaikat, felsorakoznak hátunk mögött. Stub és én felhúzott puskával állunk előttük. Célunk, hogy az oroszlánt, mely nyilván nem hajlandó kimozdulni, ingerléssel támadásra késztessük, ezáltal rejtekéből előugrasszuk. Adott jelre a mögöttünk álló "csatársor" irtózatos kőzáport zúdít a bozótra, egyidejűleg fülsiketítő visítást is hallat. Akinél fütyülő van ( ez nagy divat a feketék közt), azt fújja. A pokoli zsivajt csak az oroszlán harsogja túl: dühös ordítással nyugtázza a közelébe pottyanó köveket, mutatkozni mégsem akar.
Idegfeszítő háromnegyedóra következik, vándorlásaim egyik felejthetetlen emléke.
A kőmunició hamar kifogy, az oroszlán pedig nem tágít rejtekéből. Újabb dobálóanyagért küldjük hát az embereket, s az imént indított támadást még egyszer megismételjük - eredménytelenül! Az oroszlán hangja mind mérgesebb és türelmetlenebb, ingerült korgás kavarog torkában. Kétszer-háromszor már valóban úgy tetszik, mintha megelégelte volna az abajgatást. A bokrok mozgásáról látjuk, amint elordítván magát, felénk csörtet, de a bozót szélén, mikor már éppen elő kellene tűnnie, mindig meggondolja a dolgot, visszahúzódik rejtekébe. Egyik ilyen "áltámadáskor" meglátom, de csak pillanatra villan elő - lövésről szó sem lehet.
Minthogy így semmire sem megyünk, elhatározzuk, hogy Staubbal ketten megkíséreljük a bemászást. Miután az emberek ordítása leköti az oroszlán figyelmét, mi majd oldalról becsúszunk hozzá. Ez részben sikerül is: öt-hat lépésre bejutunk az oroszlán mellé, látjuk hol mozgatja a sűrűt, de az állat maga még most is láthatatlan.
Tehetetlenségünkben még egy utolsó kísérlethez folyamodunk. Mindenekelőtt néhány lépéssel visszább húzódunk. Itt aztán megegyezünk Stubbal, hogy majd kisebbik puskámmal a bokormozgás irányába lövök, aztán hamar átveszem tőle a nagyobbikat, hogy a valószínű támadásra készen legyen.
Lövésemre - halálos csend!
Felejthetetlenül izgalmas pillanatok!
Minthogy semmi sem mozdul, ismét valamivel közelebb bátorkodunk: megint öt-hat méternyire lehetünk. Még egyszer odalövök, ahol az oroszlánt meghúzódni sejtem. Felordít, oldalvást ugrik, pillanatra kimutatja vállát, gyorsan odavetek egy golyót. Farkával felvág, visszaperdül, ismét beveszi magát eddigi búvóhelyébe. Ott állandóan morog, félelmetesen "gurgulázik". Nyilván nem sok baja történhetett.
Újabb kőgyűjtés, bombardírozás - kezdődik a mulatság elölről. Az oroszlán bömböl, néhányszor ismét támadni akar, de mindég csak a tüskés széléig jut, onnan megint csak beljebb áll. Taktikája világos: kijönni nemigen mer: tisztában van azzal, hogy őt keressük, azt is sejtheti, mi célból. Azon van tehát, hogy elijesszen minket, anélkül, hogy mutatkozzék: ezért kísérletezik a látszólagos kirohanásokkal.
Még egyszer bemászom hozzá. Hatalmasat ordítva felém csörtet - a széthajló tüskeágak jelzik közeledését. Hogy a bokor szélénél ismét meg ne akadjon, odavetek egy lövést, ahol a fejét sejtem.
Csend. Egy mozdulat, egy morgás, egy ágroppanás sincs. Nem értjük, most mi történhetett? Teljesen elhibázhattam, különben csak adna valami jelt...
Óvatos visszahúzódás után, újabb dobálásra indítjuk embereinket. Az oroszlán nem mozdul. Ez már gyanús. Körülkerülünk a bokor túlsó oldalára, honnét leguggolva kémlelgetjük az ágak alját. - Ahol ni! Sárga folt. Megdobáljuk. Nem mozdul. Hosszú bottal megpiszkáljuk. Nem mozdul. He is dead, sure enough - jelenti ki Stub -, you got your first one anyhow - wonder, what sort of a chap he is. A megkönnyebbülés sóhaját váltják ki belőlem ezek a szavak, és kimondhatatlanul jólesik a vizeskulacs a közel egyórás idegfeszülés után.
Van mit dolgozniuk az embereknek, mire késükkel a tüskék közt nyílást metszenek, az alig két-három méterre előttünk, kimúlva fekvő oroszlánhoz. Végre hozzáférnek. Hason fekszik, farral errefelé. Vagy öten elkapják a farkát, annál fogva húzzák elő a tisztásra. Nagy hímoroszlán! Sajnos, azonban teljesen sörénytelen!
Első golyóm, habár vállon kapta, nem sokat ártott neki. Utolsó lövésem azonban, melyet csak gondolomformán a bokormozgás irányába sütöttem, közvetlen bal orrlyuka mellett hatolt be, kivágta bal szemfogát, s átszaladva a szájüregen, a nyakcsigolyát törte. Így történhetett, hogy lövés után, még csak egyetlen rúgást vagy szusszanást sem hallottunk.
Fényképezés minden oldalról, a bőr lenyúzása, a lucky bones kimetszése - és igen, igen nagy öröm!
A lucky bones ( szerencse-csontok) az oroszlán két vállában található, öt-hat centiméter hosszú, vékony, lapos csontocskák, melyeket a vadász, hasonlóan a szarvas "grandli"-hoz, el szokott tenni. (...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése