Csukás István: Ágacska

 

Az erdő szélén állt egy öreg fa, maga se tudta, hogy hány éves, nem számolta az éveket, kapaszkodott erősen a gyökerével a földbe, s minden tavasszal új hajtást nyújtott az égre. Az új hajtás, a zsenge ágacska most is megszületett az öreg fa csúcsán, nyújtózkodott, növekedett az ég felé, a fény felé, mohón szívta magába a napsugarat. Az öreg fa buzgón táplálta az éltető nedvekkel, amelyeket a gyökeréből küldött fel a csúcsra, s ahogy nőtt az ágacska, úgy nőtt a hite és a reménysége. Elégedetten sóhajtotta, susogta: - Új ág, új reménység! Él még az öreg fa, nem fog rajta a vénség!

Az öreg fa tövében éldegélt egy nagy kalapú gomba. Bár egy helyben éldegélt, vagyis álldogált, de azért okos gomba volt. Derűsen hallgatta kalapja alatt a susogást. Így van! - gondolta bölcsen. - Amíg élünk, remélünk! - S dünnyögve tette hozzá: - Ez egy nagy igazság!

Nem messze, egy tócsa mellett, szép fejű virág bólongatott. Senki se tudja, hogy került ide, talán a szél hozta a magot, amely kikelt, s egy szép virág lett belőle. Kicsit magányos volt, mert közel s távol nem élt hozzá hasonló, éppen ezért boldogan beszélt, susogott és dünnyögött a többivel. - Szép a remény! - susogott. - Szép az igazság! - dünnyögött. Majd halkan hozzáfűzte a magáét: - És én is szép vagyok!

Arra röpködött a lepke, ő bezzeg nem álldogált egy helyben, s nem bólogatott a földbe nőve. Izgett-mozgott, cikázott a levegőben, gyönyörű szárnyán lebegett. Elsuhant az öreg fa mellett, körbekeringte a gomba kalapját, s rezegtette a szárnyát a virág feje felett. Kíváncsian kérdezgette: - Mit susogtok? Mit dünnyögtök? Mit bólogattok? - De nem várta meg a választ, nem tudott sokáig egy helyben maradni, rengeteg repülnivalója volt, hiszen azért volt szárnya, hogy repüljön! Várta a világ sok-sok csodája, s ő nem tudott betelni vele. - Mindjárt visszajövök! - mondta. - De előbb egy kicsit röpködök!

Messze távolban, olyan messze, hogy még senki se látta, gyülekeztek a felhők, az ég alja elsötétedett, szél süvített, vihar közeledett fenyegetően. Az öreg fa vette észre először, recsegtek-ropogtak az ágai, sok vihart megélt már, s tudta, hogy baj lesz. Riadtan nézett az elborult égre, s aggódva susogott.

- Bújjatok! Rejtőzzetek! Mindenki fedezékbe! Itt a vihar.

Először egy fürge szelecske suhant feléjük, lehetett volna egy szellő, szellőcske is, ha nem száguldott volna olyan gyorsan. Elsüvített felettük, mint egy hírnök, élesen visítva: Viii! Viii! Elkapta a magasban röpködő lepkét, megforgatta, fel-le dobálta, s lecsapta a földre. A lepke szédelegve forgott, keringett, a szárnyát sem tudta kitárni, tehetetlenül lezuhant.

A gomba meglátta a vergődő lepkét, sürgetve hívta.

- Gyere a kalapom alá! Gyorsan! Gyorsan!

A lepke bebújt a gomba kalapja alá, remegve összehúzta magát. A gomba nyugtatgatta, csitítgatta, bölcsen dünnyögött.

- Az is jó, ha kicsik vagyunk! Elsüvít felettünk a vihar.

A virág ide-oda dülöngélt a szélben, majd látta, hogy ennek fele se tréfa, engedelmesen a földre hajolt, lelapult a fűbe. Onnan suttogta bizakodva.

- Az is jó, ha meg tudunk hajolni! Nem visz el a szél.

Mert a szelecske után megérkezett az igazi fergeteg, a viharos szél hatalmas erővel zúdult rájuk. Felkavarta a világot, recsegett-ropogott minden, elsötétült az ég, nem lehetett látni, csak hallani lehetett, hogy zörögnek az öreg fa ágai. Az öreg fa kapaszkodott a gyökerével, birkózott a széllel. Erős volt az öreg fa, de hiába volt erős, nem bírta megtartani a csúcson növő zsenge hajtást, a szél letörte Ágacskát. Ágacska lepottyant a földre, bénultan feküdt, meg se mert moccanni. A vihar ahogy jött, elvonult. Lassan kivilágosodott az ég, feléledt a világ.

Az öreg fa bánatosan nézte a földön fekvő Ágacskát.

- Haj, haj! Mi lesz veled, Ágacska? Letört a vihar. Merre visz az utad? Látlak-e még valaha? Mit adjak útravalónak? Azt adom útravalónak, hogy tudjál járni-kelni, tudjál beszélni mindenkivel! Hátha így nem tévedsz el a világban.

Az öreg fa bűbájolt és varázsolt, lelket lehelt Ágacskába.

Ágacska lassan éledezett, nem mert moccanni, csak feküdt a földön, aprókat nyögdécselt, piciket jajgatott.

- Haj, haj! Jaj, jaj!

Kisütött a nap, fénycsíkok villogtak a levegőben. A lepke kibújt a gomba kalapja alól, megrázta szárnyát, és csillogva kiterjesztette. Kíváncsian nézett körbe, fülelt és hallgatózott, hogy ki nyögdécsel, ki jajgat. Meglátta a földön fekvő Ágacskát.

- Ki nyögdécsel? Aha! Ott van! Ki lehet? Nem lepke! Nem is hasonlít rá, hiszen nincs szárnya.

Egy versikét talált ki, abban foglalta össze véleményét, s röpködve elszavalta.

Nem lepke, ez egész biztos,
könnyű szárnyon lebegő,
kinek háza a virág
és otthona a levegő!
S elégedetten rezegtette szárnyát, hogy ilyen jól kitalálta.

Ágacska tovább nyögdécselt panaszosan.

- Haj, haj! Jaj, jaj!

A virág is kiegyenesedett, megszemlélte a nyögdécselőt, és határozottan jelentette ki.

- Nem virág! Egészen biztos, hogy nem virág!

Ő is faragott egy versikét, s bóbitáját ingatva elszavalta:

Nem virág, az egészen biztos,
lágyan nem hajladoz ő,
hogyha szellő ringatgat
és vele táncol a mező!
A gomba is megvizsgálta Ágacskát, s a kalapja alatt hunyorgott, fejét rázva dünnyögött.

- De nem is gomba! És legjobb, ha én is versbe foglalom össze az ítéletemet, íme, halljátok!

S dünnyögve elszavalta ítéletét.

Nem is gomba, az biztos,
se hasa, se kalapja!
Láthatjátok, hogy ezt a tényt
ő maga se tagadja.

Így tűnődtek és töprengtek, verset faragva találgatták, hogy ki lehet az ott a fűben, és honnan pottyant ide, hiszen az előbb még nem volt itt. (...)