Ágacska megtalálja a helyét
(...) A nagy szakállú varázsló mosolygós szemmel nézte őket, elégedetten bólintott, amikor a sarokba mentek és vigasztalták Ágacskát. Lám, lám! - gondolta magában. - Amikor idejöttek, csapzottak voltak és elveszettek, és egy kicsit vadak. Csupa seb volt mind, kívül-belül. Háborúztak és veszekedtek, de most már szeretik egymást! És a szeretetnél nincs nagyobb és jobb orvosság a világon!
Befejezte a hümmögést, zengő hangon szólította meg Ágacskát, és intett neki, jöjjön közelebb.
- És te hogy vagy? Tudom, hogy nem teljesült a vágyad. Ej, ej, ne szomorkodj! Nézz rám. Neked mi a kívánságod?
Ágacska közelebb lépett, és panaszkodva sorolta búját-baját.
- Mondd meg nekem, nagy varázsló, ki vagyok én? Kezem van, lábam van, szemem lát, szám beszél, olyan vagyok, mint az ember, de nem vagyok ember. Ki vagyok hát? Ki legyek és mi legyek? Hol a helyem a világban?
A nagy szakállú varázsló bölcsen bólogatott, merengve formálta a szavakat, hangja tele volt szeretettel és vigasztalással.
- Öreg fának reménysége, tavaszi zöld ékessége, tudom, tudom, letört a vihar, s te hányódtál a világban. Megégetett a tűz, de barátokat szereztél, akik eloltották. Nem vagy kacsa, nem vagy béka, mégis elkísértek. És nem vagy ember sem. De ez nem olyan nagy baj! Az életet nem csak az ember birtokolja. De nem ám! Élet van a fűben, fában, kicsikben és nagyokban, bogarakban és csillagokban. Így kerek a világ. Együtt hisszük és álmodjuk az életet. Az lenne a nagy baj, ha olyasminek kéne lenned, ami nem vagy! Légy, ami vagy!
Ágacska megértette a szép szavakat, de még mindig nem tudta, hogy ki ő, hogy mi ő? Kétségbeesve kiáltott fel:
- De mi vagyok én, nagy varázsló!
A többiek is feszülten figyeltek, ők is nagyon kíváncsian várták a választ. Nem izegtek és nem mozogtak, nem hápogtak, nem brekegtek és nem cincogtak, némán lesték a nagy szakállú varázslót. A nagy szakállú varázsló elmosolyodott, tetszett neki, hogy ennyire együtt éreznek a barátjukkal. Meleg hangon válaszolt.
- Az vagy, ami nélkül nem nő az öreg fa! Ami nélkül elsorvad és nem tud nőni az ég felé. Te vagy az ékessége, te vagy a legszebb ága, ágacskája! Tudod már, ki vagy? Tudod már, hol a helyed?
Ágacska méregette, nagy boldogság öntötte el, örömtől csengő hangon kiáltotta.
- Tudom már, nagy varázsló! Én vagyok Ágacska! Öreg fának reménysége, tavaszi zöld ékessége!
Nevetve a barátai felé fordult, nekik magyarázta lelkesen:
- Én vagyok Ágacska! halljátok? Tudjátok? Letört a vihar, de most visszamegyek. Én leszek a legszebb ága az öreg fának. Én vagyok a legszebb és a legboldogabb!
Sorban odament hozzájuk, és megköszönt nekik mindent.
- És köszönöm nektek a vándorlást, és köszönöm nektek a barátságot! És úgy tele van a szívem, hogy énekelnem kell, mert csak így tudom elmondani, hogy mit érzek.
Középre állt, és szépen csengő hangon énekelte, hogy mit érez.
Tudom végre, értem végre,
hogy ki vagyok!
A világra rásütnek
a csillagok,
a szívemben a szeretet
úgy ragyog!
Habár lábam a világban
eltévedt,
rám talált a szeretet
és az élet.
Megköszönöm tiszta szívből
tinéktek!
Berci béka elérzékenyülten pityergett, a szemét törölgette, a könnyeit nyelte.
- Mindjárt sírni kell, olyan gyönyörű! Nézzétek, ezek igazi örömkönnyek!
Pösze egér, aki már nem volt pösze, cincogva legyintgetett a pityergésre, úgy érezte, hogy ha örülni kell, akkor ne sírjunk, hanem örüljünk.
- Lárifári! Csak semmi elérzékenyülés! Csak semmi sírás! Megvan a vasfog, mire várunk még. Tudom én is, hogy hol a helyem! Vár a rét, a sok egérluk, benne az egerek. Mindent tudok, a fog is megvan, gyerünk! Cin, cin!
Dani kacsa is boldogan hápogott és toporgott, mint aki már nagyon menne. Örült, hogy Ágacskának teljesült a kívánsága, de türelmetlen is lett, mert szerette volna otthon is megmutatni a szemüvegét.
- Én is azt mondom, hogy menjünk! Bár nem volt szemüvegem, de mégis sokat láttam a világból. Szeretnék otthon is szemügyre venni mindent. Szeretném, ha otthon is büszkék lennének a messze látó Dani kacsára! Háp. háp!
Berci béka is abbahagyta a pityergést, komoly képpel harsogta.
- Berci békának is elég volt a mászkálásból! Szép volt, jó volt, volt horog, nincs horog, de most már menjünk haza! Majd hazafelé jókat sírunk, meg jókat nevetünk.
Az ajtóhoz indultak, majd megtorpantak, mint akik elfelejtettek valamit, s egyszerre fordultak meg, s egyszerre mondták.
- Köszönünk mindent, nagy varázsló!
Gyorsan még egyszer elsorolták, elcincogták, hápogták és brekegték, hogy mit köszönnek.
- A fogat! Cin.cin! És neked adom a csúzlimat. Nem akarok többet háborúzni.
- A szemüveget! Háp,háp! Már nem kancsalítok többé.
- A horgot! Brek,brek! Már nem kell röhögnöm.
- A nevemet. Én vagyok Ágacska.
S integetve kitódultak az ajtón. A nagy szakállú varázsló az ajtóból mosolygott utánuk, s biztató, lágy hangon elköszönt.
De nem hallották meg, mert a kerítésnél nagy vitába keveredtek, hadonásztak és kotyogtak. Azon vitatkoztak, hogy ki menjen elöl, ki mutassa az utat. Végül az egér győzött, aki már nem volt pösze, de még mindig okos volt, és nem felejtette el, hogy hogyan találtak ide. Fölényesen cincogta a vitatkozóknak.
- Ti akkor sem tudtátok az utat, amikor idefele jöttünk! Cin, cin! Pedig egyszerű. Ugyanúgy kell menni, csak visszafele! Csönd legyen! Ne zavarjatok, felsorolom visszafele, hogy kitől hallottam! Vagyis, ha hátulról kezdem, akkor jön a városi egér, utána az üregi nyúl, utána a cickány, utána a hörcsög, utána az ürge, utána a pocok! Megvan! Világos! Indulás!
Semmi se volt világos, zúgott a fejük a sok rágcsálótól, de nem szóltak egy szót sem, engedelmesen követték az egeret, s elindultak hazafelé.
Ekkor hallották meg a nagy varázsló köszönését, zengve szállt utánuk a levegőben.
- Jó utat! Sok szerencsét az új élethez!
(...) A nagy szakállú varázsló mosolygós szemmel nézte őket, elégedetten bólintott, amikor a sarokba mentek és vigasztalták Ágacskát. Lám, lám! - gondolta magában. - Amikor idejöttek, csapzottak voltak és elveszettek, és egy kicsit vadak. Csupa seb volt mind, kívül-belül. Háborúztak és veszekedtek, de most már szeretik egymást! És a szeretetnél nincs nagyobb és jobb orvosság a világon!
Befejezte a hümmögést, zengő hangon szólította meg Ágacskát, és intett neki, jöjjön közelebb.
- És te hogy vagy? Tudom, hogy nem teljesült a vágyad. Ej, ej, ne szomorkodj! Nézz rám. Neked mi a kívánságod?
Ágacska közelebb lépett, és panaszkodva sorolta búját-baját.
- Mondd meg nekem, nagy varázsló, ki vagyok én? Kezem van, lábam van, szemem lát, szám beszél, olyan vagyok, mint az ember, de nem vagyok ember. Ki vagyok hát? Ki legyek és mi legyek? Hol a helyem a világban?
A nagy szakállú varázsló bölcsen bólogatott, merengve formálta a szavakat, hangja tele volt szeretettel és vigasztalással.
- Öreg fának reménysége, tavaszi zöld ékessége, tudom, tudom, letört a vihar, s te hányódtál a világban. Megégetett a tűz, de barátokat szereztél, akik eloltották. Nem vagy kacsa, nem vagy béka, mégis elkísértek. És nem vagy ember sem. De ez nem olyan nagy baj! Az életet nem csak az ember birtokolja. De nem ám! Élet van a fűben, fában, kicsikben és nagyokban, bogarakban és csillagokban. Így kerek a világ. Együtt hisszük és álmodjuk az életet. Az lenne a nagy baj, ha olyasminek kéne lenned, ami nem vagy! Légy, ami vagy!
Ágacska megértette a szép szavakat, de még mindig nem tudta, hogy ki ő, hogy mi ő? Kétségbeesve kiáltott fel:
- De mi vagyok én, nagy varázsló!
A többiek is feszülten figyeltek, ők is nagyon kíváncsian várták a választ. Nem izegtek és nem mozogtak, nem hápogtak, nem brekegtek és nem cincogtak, némán lesték a nagy szakállú varázslót. A nagy szakállú varázsló elmosolyodott, tetszett neki, hogy ennyire együtt éreznek a barátjukkal. Meleg hangon válaszolt.
- Az vagy, ami nélkül nem nő az öreg fa! Ami nélkül elsorvad és nem tud nőni az ég felé. Te vagy az ékessége, te vagy a legszebb ága, ágacskája! Tudod már, ki vagy? Tudod már, hol a helyed?
Ágacska méregette, nagy boldogság öntötte el, örömtől csengő hangon kiáltotta.
- Tudom már, nagy varázsló! Én vagyok Ágacska! Öreg fának reménysége, tavaszi zöld ékessége!
Nevetve a barátai felé fordult, nekik magyarázta lelkesen:
- Én vagyok Ágacska! halljátok? Tudjátok? Letört a vihar, de most visszamegyek. Én leszek a legszebb ága az öreg fának. Én vagyok a legszebb és a legboldogabb!
Sorban odament hozzájuk, és megköszönt nekik mindent.
- És köszönöm nektek a vándorlást, és köszönöm nektek a barátságot! És úgy tele van a szívem, hogy énekelnem kell, mert csak így tudom elmondani, hogy mit érzek.
Középre állt, és szépen csengő hangon énekelte, hogy mit érez.
Tudom végre, értem végre,
hogy ki vagyok!
A világra rásütnek
a csillagok,
a szívemben a szeretet
úgy ragyog!
Habár lábam a világban
eltévedt,
rám talált a szeretet
és az élet.
Megköszönöm tiszta szívből
tinéktek!
Berci béka elérzékenyülten pityergett, a szemét törölgette, a könnyeit nyelte.
- Mindjárt sírni kell, olyan gyönyörű! Nézzétek, ezek igazi örömkönnyek!
Pösze egér, aki már nem volt pösze, cincogva legyintgetett a pityergésre, úgy érezte, hogy ha örülni kell, akkor ne sírjunk, hanem örüljünk.
- Lárifári! Csak semmi elérzékenyülés! Csak semmi sírás! Megvan a vasfog, mire várunk még. Tudom én is, hogy hol a helyem! Vár a rét, a sok egérluk, benne az egerek. Mindent tudok, a fog is megvan, gyerünk! Cin, cin!
Dani kacsa is boldogan hápogott és toporgott, mint aki már nagyon menne. Örült, hogy Ágacskának teljesült a kívánsága, de türelmetlen is lett, mert szerette volna otthon is megmutatni a szemüvegét.
- Én is azt mondom, hogy menjünk! Bár nem volt szemüvegem, de mégis sokat láttam a világból. Szeretnék otthon is szemügyre venni mindent. Szeretném, ha otthon is büszkék lennének a messze látó Dani kacsára! Háp. háp!
Berci béka is abbahagyta a pityergést, komoly képpel harsogta.
- Berci békának is elég volt a mászkálásból! Szép volt, jó volt, volt horog, nincs horog, de most már menjünk haza! Majd hazafelé jókat sírunk, meg jókat nevetünk.
Az ajtóhoz indultak, majd megtorpantak, mint akik elfelejtettek valamit, s egyszerre fordultak meg, s egyszerre mondták.
- Köszönünk mindent, nagy varázsló!
Gyorsan még egyszer elsorolták, elcincogták, hápogták és brekegték, hogy mit köszönnek.
- A fogat! Cin.cin! És neked adom a csúzlimat. Nem akarok többet háborúzni.
- A szemüveget! Háp,háp! Már nem kancsalítok többé.
- A horgot! Brek,brek! Már nem kell röhögnöm.
- A nevemet. Én vagyok Ágacska.
S integetve kitódultak az ajtón. A nagy szakállú varázsló az ajtóból mosolygott utánuk, s biztató, lágy hangon elköszönt.
De nem hallották meg, mert a kerítésnél nagy vitába keveredtek, hadonásztak és kotyogtak. Azon vitatkoztak, hogy ki menjen elöl, ki mutassa az utat. Végül az egér győzött, aki már nem volt pösze, de még mindig okos volt, és nem felejtette el, hogy hogyan találtak ide. Fölényesen cincogta a vitatkozóknak.
- Ti akkor sem tudtátok az utat, amikor idefele jöttünk! Cin, cin! Pedig egyszerű. Ugyanúgy kell menni, csak visszafele! Csönd legyen! Ne zavarjatok, felsorolom visszafele, hogy kitől hallottam! Vagyis, ha hátulról kezdem, akkor jön a városi egér, utána az üregi nyúl, utána a cickány, utána a hörcsög, utána az ürge, utána a pocok! Megvan! Világos! Indulás!
Semmi se volt világos, zúgott a fejük a sok rágcsálótól, de nem szóltak egy szót sem, engedelmesen követték az egeret, s elindultak hazafelé.
Ekkor hallották meg a nagy varázsló köszönését, zengve szállt utánuk a levegőben.
- Jó utat! Sok szerencsét az új élethez!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése