Törő István: Nyári zápor

Dörög az ég alja,
felénk fut a zápor,
vakítón villámlik,

fehérlik a házsor.
Nagy fülét és farkát
behúzza a róka,
hosszú hetek szennyét
csutakolja róla.
Madarak rejtőznek
odúikba mélyen,
csak a szamár áll kint
egyedül a réten.
Fenn a szélfiókák
vadul hajba kapnak,
felhőket cibálnak
keletnek, nyugatnak,
bömböl az erdő is,
porzik az út távol,
dirregve-durrogva
elvonul a zápor.