Volt egyszer, hol
nem volt, lent a Földön egy nagyon, nagyon rossz gyermek. Olyan rakoncátlan
volt, hogy senki sem szerette, csak az édesanyja, mert az édesanyák mindent meg
tudnak bocsátani a gyermeküknek.
A kis fiú sohasem fogadott szót, kínozta az állatokat, pusztította a virágokat. Hiába kérte az édesanyja, hogy javuljon meg, hasztalan magyarázta neki, hogy az állat és virág is Isten teremtése, nem használt. Még büntetéssel is hiába fenyegette, a kis fiú tudta, hogy az édesanyja csak sír, de nem bünteti meg úgysem.
De megbüntette más!
Egyszer, amint a kis fiú éppen édesanyja legszebb rózsafájáról tépdeste, szaggatta a piros rózsákat, iszonyú forgószél kerekedett, felkapta a gyermeket és vitte, röpítette messze, messze. Soha vissza nem hozta többé. Felröpítette egészen a csillagos égig, ott lecsapta a Holdra, de úgy, hogy menten szörnyet halt. Akkor is kezében volt az utolsó leszakított rózsa. Azzal együtt temették el. A sírján rózsafa nőtt, tengernyi virág nyílott rajta, de illata egyiknek sem volt.
Az édesanyja kereste, mindent összejárt érte. Hiába! Végre elment egy százesztendős öreg anyókához és azt kérdezte meg, hogy találhatná meg elveszett gyermekét. Az anyóka adott neki egy madarat, hogy azt mindennap a szájától elvont falatokkal etesse, mindennap egy falattal többet adjon neki. Az a madár majd elviszi oda, ahol a gyermeke van. A könnyeit pedig gyüjtse össze egy üvegbe és azt is vigye magával.
Az édesanya szótfogadott. Mindennap egy falattal kevesebbet evett, hogy a madárnak adja. Már olyan vékonyka volt, mint a cérnaszál. Annál nagyobb, erősebb lett a madár. Egy szép napon aztán hátára vette az édesanyát, a könnyekkel teli üveget is magukkal vitték és repültek, szálltak, egyenesen a Holdba, a rózsás sírhoz.
Ott a madár letette az édesanyát, az meg a sok, sok könnyet, amit haszontalan fiacskájáért sírt, mind odaöntötte a rózsafa tövére. Egyszerre csodálatos rózsaillattal telt meg a levegő, a fán új bimbó fakadt, nőtt, egyre nőtt, ki is nyílott rögtön és kelyhéből kiugrott a kis fiú. A jó Isten megengedte a sokat szenvedett édesanyának, hogy visszakapja gyermekét. Azóta a rózsafán mindig illatos rózsa nyílik. Az anyai szeretet virágának nevezik.
A kis fiú sohasem fogadott szót, kínozta az állatokat, pusztította a virágokat. Hiába kérte az édesanyja, hogy javuljon meg, hasztalan magyarázta neki, hogy az állat és virág is Isten teremtése, nem használt. Még büntetéssel is hiába fenyegette, a kis fiú tudta, hogy az édesanyja csak sír, de nem bünteti meg úgysem.
De megbüntette más!
Egyszer, amint a kis fiú éppen édesanyja legszebb rózsafájáról tépdeste, szaggatta a piros rózsákat, iszonyú forgószél kerekedett, felkapta a gyermeket és vitte, röpítette messze, messze. Soha vissza nem hozta többé. Felröpítette egészen a csillagos égig, ott lecsapta a Holdra, de úgy, hogy menten szörnyet halt. Akkor is kezében volt az utolsó leszakított rózsa. Azzal együtt temették el. A sírján rózsafa nőtt, tengernyi virág nyílott rajta, de illata egyiknek sem volt.
Az édesanyja kereste, mindent összejárt érte. Hiába! Végre elment egy százesztendős öreg anyókához és azt kérdezte meg, hogy találhatná meg elveszett gyermekét. Az anyóka adott neki egy madarat, hogy azt mindennap a szájától elvont falatokkal etesse, mindennap egy falattal többet adjon neki. Az a madár majd elviszi oda, ahol a gyermeke van. A könnyeit pedig gyüjtse össze egy üvegbe és azt is vigye magával.
Az édesanya szótfogadott. Mindennap egy falattal kevesebbet evett, hogy a madárnak adja. Már olyan vékonyka volt, mint a cérnaszál. Annál nagyobb, erősebb lett a madár. Egy szép napon aztán hátára vette az édesanyát, a könnyekkel teli üveget is magukkal vitték és repültek, szálltak, egyenesen a Holdba, a rózsás sírhoz.
Ott a madár letette az édesanyát, az meg a sok, sok könnyet, amit haszontalan fiacskájáért sírt, mind odaöntötte a rózsafa tövére. Egyszerre csodálatos rózsaillattal telt meg a levegő, a fán új bimbó fakadt, nőtt, egyre nőtt, ki is nyílott rögtön és kelyhéből kiugrott a kis fiú. A jó Isten megengedte a sokat szenvedett édesanyának, hogy visszakapja gyermekét. Azóta a rózsafán mindig illatos rózsa nyílik. Az anyai szeretet virágának nevezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése