Zempléni Árpád: A senki szigete

Jókai Mórnak

Kertedben, szalmás házikódban
Ugy éltünk, anyám, te meg én,
Mint az a jó Teréza néni
S lánya, a Senki Szigetén.

Jött a tavasz, a fák virúltak,
Azok a drága szilvafák!
Zöldelt a krumpli és a szőllő,
Kinyílt a rózsa és a mák.

Olyan lányos fiúcska voltam!
Pajtástalan, komoly gyerek,
Vigasztalásom, kedvtelésim
Könyvek, virágok, fellegek.

Az úszó felhők, a húnyó nap,
E végtelen, csöndes magány, -
A zúgó zápor és a villám
Rémes, homályos éjszakán!...

Ezek éleszték méla kedvem,
Ezekről ábrándoztam én,
Mint egy érzelgős, vad Noémi
A Senki boldog szigetén.

Ó, mennyi édes, tiszta könnyet
Sírtam rejtekben, boldogan,
Míg olvastam Az aranyembert
S ott fölfedeztem önmagam.

A kunyhót, felhőket, virágot,
Magányom csöndes álmait,
Mindent, mi benne sejtve szunnyadt,
Egyszerre megtaláltam itt.

Noémi, édes, szent Noémi,
A messzi, eldugott tanyán,
Egy volt a múltunk, egy a szívünk,
Testvérek jó anyád s anyám.

Egy nagy csapás űzött ki minket
A zajgó emberek közűl,
Nem tudták, hogy ki nincs közöttük,
Az boldog csak! az üdvözűl!...

Noémi! élni fogsz örökké,
Nemes például emleget,
Mindaz, ki a magányba fut, mert
Boldogtalannak született.