2014. január 31., péntek

Zempléni Árpád: A Jánoshegyen



Oh, csöndes erdő hűs magánya,
Én vagyok a te dalnokod!
Zöld fáid a magasba nyúlnak,
Fölöttük habfelhők vonúlnak
S a tündöklő ég beragyog.

Amint itt járok egymagamban
Emlékezem, elmélkedem.
Nézve a jelen magasárul
Mint puszta völgy előmbe tárul
Egész legázolt életem.

Lemondtam rég önérdekemről
S élek másoknak, másokért.
Ki maga nem lelt boldogságot,
Csak boldogítsa a világot, -
S boldog lesz ő is, - célhoz ért.

Ám gyakran itt is, e magányból
A messzi várost bámulom.
Átszelte a folyam ezüstje,
Belepi gyárak gőze, füstje:
De legszebb dísze e korom!

Lángész és munka fogja tenni
Paradicsommá e hazát:
Ahol a természet kifárad,
Kezükből új tenyészet árad
Hegyeken és rónákon át.

Éljen a lángész és a munka,
Amíg nyomán áldás terem!
Éljen a föld két jóltevője,
Mindnyájunk apja és szülője
A tudomány s a szerelem!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5