A. Sz. Puskin: Ha a városi zaj...

Ha a városi zaj elgyötör, néhanap
a köztemetőbe veszem be magamat.
Köröttem gránit és márvány, vas, oszlopok, rács,
lent pedig ott szorong a földalatti ország,
zsúfoltan-gyűrten a rothadt mélyben, ahogy
a közkonyhákon a tolongó koldusok.
Tonnás sírkő alatt nyög kalmár és tanácsúr
( szállana az örökös műve, de földre ájul!),
próza s vers - a hálás utókor! - zeng, miként
senkit, tűnt hivatalt, rangot és erényt:
felszarvazott urát kő-asszony hőn siratja -
az urna réz-diszét tolvaj már lecsavarta:
itt sír tátong, csupa lucsok a feneke,
gazdája csak holnap költözködik bele...
Ah, e szomoru kép nem kelt szánalmat bennem,
rossz sejtelem riad elszoruló szivemben -
menjünk, sivár e hely.
De milyen élvezet,
ha ősszel, alkonyat felé, kisietek
a mi kis falusi temetőnkbe! A béke
ünnepi tája ez, álma és menedéke:
a maga helye itt mindenkinek kijut,
tolvaj nem szedi le éjjel a koszorút:
a mohos köveken tűzpiros napsugár zsong:
paraszt ballag tova, keresztet vet s imát mond:
itt nem pöffeszkednek omlatag oszlopok,
se orratlan nemtők s torzonborz angyalok -
tölgy áll a sír felett s terebély koronája
zúgva köszönt...

/Ford.: Szabó Lőrinc/