Avetik Iszahakjan: A nyáj és a pásztor ( örmény népmonda)

Mondják, volt idő, bizonyára régen,
Hogy földi juhok s bárányok nem éltek,
S az égi juh és bárány csak az éden
Csodálatos füvén legelészett.

Egy szerelmétől-elhagyott legényke
Az Aragac lankáit járta egyre,
Mint szarvasbika, ha nem lel tehénre,
S bús, mert a magáét elveszítette.

Naphosszat fújta zengő nádi sípját,
Azt a nagy bút-bajt hogy szélnek eressze.
Kérlelte váltig a forrást, a sziklát:
Hadd lennének hű társai örökre.

A forrásvíz sóhajtott s azt felelte:
"Tovább kell mennem, véled hogy maradnék?"
A sziklakő sóhajtott s azt felelte:
"Itt kell maradnom, véled hogy mehetnék?"

Fülébe a jámbor, szelíd juhoknak
Eljutott a szegény fiú keserve.
Az édenből bégetve kiszaladtak,
Elbűvölten jöttek le a hegyekbe.

És mind a fiú köré gyülekeztek,
Úgy füleltek sípja édes szavára.
Társai lettek, barátai lettek,
Híven követték, mint...pásztort a nyája.

A szent hegyek között így lelt tanyára
A jámbor nyáj és a jószívű pásztor.
Azóta, szent hegyek közül leszállva,
Terjed a jóság az egész világon.

/Ford.: Tandori Dezső/