Avetik Iszahakjan: Örök szerelem

I

Fényből épült palotája Tadmornak,
Sivatagban aranyszőttes álomkép,
Fehér márvány oszlopai ragyognak,
Magas torony szökken égnek, álomszép.

Körülötte pálmaliget hullámzik,
Madár dalol mesebeli szerelmet,
Száz szökőkút szórja tüzes szikráit,
Virágokra ezüst csöppek peregnek.

Ül a trónján ifjú, deli El-Szaman,
Szépséges-szép nejét lágyan karolja,
Kinek keblén hajfonata, színarany,
Lágyan ring, mint tó hullámán a rózsa.

Szép királynő keble hamvas hófehér,
Tengervíz ily tündökölve nem ragyog
Libanonnak lábához ha zúgva ér
Türkizkék ár, s fölszikráznak a habok.

Zene zendül a királyi trón körül,
Aranyhajú udvarhölgy s apródsereg,
Mind dalolnak, táncot járnak, mind örül,
Így telnek el nappalok és éjjelek.

II

A palota fényei ha kihunynak,
Az égen már a hold ezüst arca van,
S a medence habjai elsimulnak,
Szellő-puhán suttogni kezd El-Szaman.

A szép fényes királyasszony fülébe
Oly gyöngéden, simogatón, úgy susog,
Mint ahogy a hold bársonyos, lágy fénye
Simogatja a sok márványoszlopot.

" Magas az ég kupolája, kedvesem,
De szerelmem magasabb az egeknél.
Mélységes a tenger mélye, kedvesem,
De szerelmem mélyebb a tengereknél.

Hajnalcsillag bíbor-árral ha mossa
Türosz nyája, báránykái gyapjait,
Nem oly piros tűz-özöne pirossa,
Mint ha csókolsz, a te tüzes ajkaid.

Palotámnak kövei ha inognak,
Ha romjain már csak por s hamu lészen,
Ha fölzúdul vad tengere Szidonnak
S elönti a sivatagot egészen,

Ha a világ majd egyszer semmibe vész,
Ha maréknyi hamuvá omlik a nap,
Hidd el, az én hű szerelmem nem enyész,
Lángolása mindörökre megmarad."

...A varázsos sok éj tovaszáll hamar,
Mint óbortól, vad csókoktól részegen...
Hej, bánatot sejt, megsápad El-Szaman.
Vált az idő: pillanat és végtelen.

A palota ébenfa ajtain át
Aloé és mósusz jó illata száll,
Udvarhölgynek, apródnak áll a világ,
Táncot járnak víg zene hangjainál.

III

Fekete szárny suhog, verdes: halál jő.
Magányos mécs pislog, bágyadt a fénye.
Haldoklik a halvány, szelíd királynő,
Reáborul El-Szaman bús kebelére.

Aláhull, mint harmatcsepp a virágra,
Mint gyermek hull anyja édes ölébe.
Zokogásba fúl El-Szaman imája,
Sírva suttog a haldokló fülébe:

"Romba döntöm kupoláját az égnek,
De nem hagyom, nem hagyhatom, hogy meghalj!
Legyőzöm a halált, megvívok érted,
De nem hagyom, nem hagyhatom, hogy meghalj!"

És öleli a holtra vált királynét,
Sújt a halál ragadozó kardjára,
Rácsókolja olthatatlan szerelmét
Asszonyának halott-merev ajkára.

IV

Teltek-múltak hónapok, és El-Szaman
Még mindig egyre öleli a halottat,
És suttog az aszott fülébe halk szava,
Mint hold suttog a néma oszlopoknak.

És rémülten menekül az udvartól
Udvarhölgy meg apród, elhal a zene,
Csak a pálmák halk, zokogó lombja szól,
S kihuny lámpák s virágok fény-szeme.

Szökőkutak gyötrelmesen hörögnek,
Pók sző hálót a márvány oszlopokra,

Sivatagi szél falkái zörögnek
A trón körül szűkölve és forogva.

Rádörzsölte hideg-fényes pikkelyét
El-Szamanra egy kígyó, s kúszott tovább,
Ám El-Szaman görcsösen szorítja még
Csont-karjával összeaszott asszonyát...

S oszladozó füleibe El-Szaman,
Ajkaival, mik többé nem mozognak,
Suttog örökkön-örökké hangtalan,
Mint hold súg a rombadőlt oszlopoknak.

Kiszáradt a liget, a víz kiapadt,
Hideg homok szállt, szálldosott lebegve,
Lengő sárga leplével a sivatag
Tadmor fényes palotáját belepte.

A homoksír fölött áll még a torony,
Árva tanu, örök, beszédes emlék:
Tudják meg a távoli csillagokon
El-Szaman nagy, halhatatlan szerelmét.

S karaván és áhitatos zarándok
Ha ki jön majd, vagy valaha erre járt,
Hirdesse szét nagy hírét El-Szamannak,
Ki legyőzte szerelmével a halált.

/Ford.: Bede Anna/