Avetik Iszahakjan: Az anya ( Siraki monda)

Ha leszáll a nyirkos alkony
Kihalt őszi erdőre,
Szomorúra-csupált tarlón
Hideg szél jár süvöltve -
Eltűnődöm egy szegény vén,
Egy öreg anyó regéjén,
Arra gondolok: közelben
S távolban most épp kire,
Melyik árva védtelenre
Sújt ily gonosz sors keze...

Élt - mikor s hol is, ki tudja -
Fiával és menyével
Egy kis fél-süket anyuska,
Vak is volt a szegényke:
Keze-lába nyomorodtan,
Ha evett is, sose kért:
Otthon ült, s mormolt a sutban
Imákat övéiért.

- Ez a vén anyád kolonc csak
- Kárpált szüntelen a meny -,
Dolgom hagyva napjahosszat
Pesztrálom, vezetgetem.
Folyton-falvást nő az éhe,
Áll a szája szitokra:
Szabadíts meg tőle végre,
Vidd innét a pokolba.

- Csitulj, asszony, hogy tehessem!
Szülőanyám hogy hagyjam...?
Megharagszik még az Isten,
Uram, könyörülj rajtam! -
De a szívtelen menyecske
Tovább is csak gyötörte,
Konokul és gonoszul, hogy
Hitvány vágya betelne.
S egy nap, íme, sírva tombol,
Őrjöng, tépi a haját,
Ajtót tár: - Ha a házamból
El nem viszed a banyát,
Végigmegyek a faluban,
Hogy világgá rikoltsam:
"Drágalátos hites uram
Szeretőt tart titokban."

Mit tehetett szegény? Zsákot
Húzott a kis öregre,
S a gonosz meny szeme előtt
Zsákkal vállára vette.
Fejét leszegve elindult,
Mint ki élni is szégyell.
Felhőkből a földre éj hullt:
Így bolyongott fél éjjel.

Éjféltájt ért az erdőbe,
Sűrűjében lerakta
Szegénykét egy fa tövébe,
S szál magára otthagyta.
Őszi szél sírt keservesen,
Vonítottak farkasok.
Fordult már, hogy hazamegyen,
S szólt ekkor az anyja ott:
- Isten áldjon! Soha lábod
Kő ne sértse, bárhol jár.
Fiam, vidd el ezt a zsákot,
Szükség lesz még otthon rá.

/Ford.: Tandori Dezső/