Avetik Iszahakjan: A lovag szerelme

Állt egy aranyos vár hajdanidőkön:
Egy csoda-csodaszép leányka lakta,
S várta, hogy messzi földről érte jöjjön
- Mert megálmodja őt! - álomlovagja.

Jött egy napon egy ifjú vitéz herceg,
Paripáján s győztes serege élén.
Megtorpant, nézett s szinte kővé dermedt,
Látva a szép lányt fönn a vár erkélyén.

- Csodás leány, én már a fél világot
Leigáztam nagyszerű seregemmel,
Tiéd a másik fél is, ha kívánod!
Add a szíved, szeretlek szerelemmel!

- Ez szerelem? - szólt a lány a lovagnak.
- Hős vagy, tudom, egy világot lebírhatsz:
S bár olyat adsz, amit senki sem adhat,
Nagy szerelmet ezzel nem bizonyítasz.

- Mi legyen bizonyság lelkem tüzére?
Ha akarod, e kard átjárja mellem,
Égő szívem vetem lábad elébe,
Örömest halok, csak hogy lásd szerelmem.

- Ez sem szerelem - a lány szava csattan.
- Hős vagy, de hányszor hősként hal a gyáva,
Ha nincs egyéb kiútja. Olthatatlan
Szerelmednek ez sem bizonyítása.

Bámult a lovag értetlen, zavartan:
Bűvös arc láttán alig volt eszénél,
- Akarj bármit, s nincs, hogy én ne akarjam!
Mert nincs nagyobb szerelem az enyémnél.

- Ha így szeretsz, hát menj és várakozzál,
Egy szép nap majd megzörgetem az ajtód -
Szólt a lány, s márvány kebléből egy szál
Tüzes rózsát a lovagnak hajított.

A lovag a virágot felemelte,
Megcsókolta...s nézte, nézte szerelmét,
Majd a rózsát égő keblébe rejtve
Hazavágtatott: várni a szerencsét.

S ült-üldögélt csak várában a herceg,
Magányosan élt egy boldog reménynek.
Keblén rózsa: fülében egy hang zengett -
Madárszárnyon repültek napok, évek.

Hunyt szemmel ült, arany köd körbelengte,
Onnét mosolygott rá a bűvölő lány.
S a jó herceg, édes vággyal betelve,
Csüggött szaván, s jöttét várta némán.

Napok, évek madárszárnyon repültök!
Délceg ifjúból aggastyánt csináltok!
- S hogy ajtaján a zord halál bezörgött,
Előhúzta a megfakult virágot.

A szerelem rózsáját epedezve
Vitte ajkához, csókolgatta...s meghalt.
És bülbül-énektől zsongott a lelke.
Ily szomorún végzünk megint egy dalt.

/Ford.: Tandori Dezső/