Avetik Iszahakjan: A Papné forrása

Din-dó, dan-dó, szólt szelíden
a harangszó hajnalra,
Kelt a pap, köntösbe bújt s ment
imádkozva templomba.
Kelt a papné, s kieresztett
tyúkot, csibét, tehenet,
Szomszéddal, mezőre-néppel
illendőn köszöngetett.
Megkelt már a kenyértészta:
kötényt kötött szaporán,
Tüzet gyújtott a tonirban,
mohón fellobbant a láng.
Gyúrta fehér tészta gömbjét,
nyújtotta a gömböket,
Tonir fölött imát mondott,
térdére ütögetett.
Tésztát tappancsra terített,
tonir tüzes falára,
Arca piros rózsa-szín lett,
veríték-csordogálta.
Majd a fényes-forró lavast
kiszedte-terítette,
Ajtó s füstlyuk az új kenyér
kedves szagát lengette.
Csikordult akkor az ajtó,
s görnyedten a küszöbén,
Tarisznyával-bottal, csendben
megállt egy vándor-szegény.
- Szép jó napot, papné asszony,
Isten áldása veled.
Szegény éhes vándor vagyok,
megosztod-e kenyered?

Részvevően szólt a papné:
- Jó ember, Isten hozott,
Ülj le, egyél, s az útra is
vegyél egy-két darabot.

Az a füstös oszlop alatt
lemotyózott, s leült.
A papné szíves kezéből
teli-szép kosár került.
A kosárban finom lavas,
szedetlen sajt, zöldfélék.
Jobbról kancsó, édes vízzel
üdíteni vendégét.
- Házadat az Isten óvja,
legyen makk-erős ura,
Hét gyerekkel ülj asztalhoz,
könnyet ne hullass soha. -
Evett-ivott az idegen,
s ezt ezerképp áldotta,
Míg tarisznyáját a papné
bőkezűen megrakta.
Szemrevaló volt a papné,
két varkocs sötét haja,
Az orcái tüzes almák,
szeme tüzes éjszaka.
A szegény vándor szivében
édes bűnnek vágya kél:
- Papné lelkem, hadd csókoljam
szép orcád, az Istenért!

Dühbe jött a papné, aztán
meg is békült hirtelen.
- Vándor testvér, ha már Isten
ennyire a szíveden,
Mit mondjak: Isten nevében
csókolj meg, aztán ereggy,
S ha a szomszédok megtudnák,
bűnünket lelkedre vedd.
- Lelkem arra, papné lelkem -
szólt a vándor, s már repült,
Szomjas szívvel átkarolta,
csókolta is istenül.

Csikordult az ajtó megint,
jaj, ki fordult be? A pap!
Falfehér lett ám a papné,
szíve majdnem kiszakadt.
- Jaj, Isten, szörnyű a vétkem,
megcsaltam emberemet,
Nyílj meg föld, örökre nyelj el,
szemébe nem nézhetek.
Odavolt a szegény papné,
sötét lett a szívében,
S a tüzes tonirba ugrott
kétségbeesésében.
De az Isten, ím, csodát tett,
a tonir, mely úgy tüzelt,
Hűvös, tiszta forrássá vált,
csillogott és énekelt.
A pap holtra válva bámult,
hangja is lett remegő:
- Uram, irgalmazz! Hej, asszony,
hol vagy, no, gyere elő!

S a hűs forrás fenekéről,
mint a bugyogó habok,
Felszínre bukkant a papné:
aranyhallá változott!
Nézte hosszan az aranyhal,
szeme csupa bűnbánat,
Nézte papját, s az, a jámbor,
mormolt ijedt imákat.
Majd hirtelen farkcsapással
a hal víz alá bukott,
Szeplőtelen forrásvízbe
kavart egy kis iszapot.
És e naptól él a papné
halhatatlan hal-mása.
A tonir is nevet kapott:
lett a Papné forrása.

/Ford.: Tandori Dezső/