Leila levele
( Az előzmények szerint Medsnun, egy arab törzsfőnök fia, szerelmes Leilába. Szülei, hogy hozzá nem illő kedvesétől elszakítsák, zarándokútra küldik Mekkába. Medsnun azonban nem oda megy, hanem a sivatagban telepszik le. Szerelmi fájdalmában elhanyagolja magát, költő lesz, sokáig csak verseket ír. Később rátalál Nofel, egy másik törzs főnöke. Nagyon meghatja a fiatalok szerelme, és hadat üzen Medsnun törzsének, hogy a szülőket engedékenységre kényszerítse. Leilát emiatt az apja meg akarja ölni, a törzsben pedig azt híresztelik, hogy kedvese már hűtlen lett hozzá. Ekkor írja meg Leila a levelét.)
" A mindenható Teremtő nevében!
Az ő tüzétől izzik szenvedélyem!
Akit a vágy itat, e szörnyű szesz,
megőrül, s a szerelem bűne ez.
A rózsa leplét Miatta zilálja
úgy össze a szív félénk Csalogánya.
Lánghalálba röpke mámorukat
Miatta oltják lepkék, bogarak.
Gyöngyös eszméim előbb hánykolódtak,
majd rendbe, e levélbe igazodtak.
Én, a beteg Leila, így érem el
a dúlt Medsnunt, ki távol van s közel.
Lelkem leheltem e fájó írásba,
kínai rajznak ilyen a talánya.
Hazádtól messze léted be sivár!
Hogy élsz meg ott, te, tűzben szalmaszál?
Hogy emésztett a szerelem irántam!
Ajkadnak ajkam még sose kínáltam!
Bús fejedet most el sem takarod,
ha kőzáport zúdít rá bánatod!
Hamuként szállva a tűzben, mely áthat,
rózsának mondod száz nyelvét a lángnak!
Átdöfött kardjával a szenvedés,
mégis énrólam kezdtél dalba, és
a Mindenséget felverted jajoddal,
százezer el nem múló sóhajoddal!
Őrület verte láncba lábadat,
dühös áspis övezi derekad.
Gizgaz, hajadban, tövis, mint a tenger,
óh, szedd ki lassan, gyöngéd türelemmel!
Fejed búbján fészkelő madarak, -
ki rebbenti tova a rajukat?
Porsivatagnak lepi mocska arcod,
akad-e hű kéz, hogy lemossa arcod?
Testedből mennyi vér szivárog el!
Ki tisztogatja sós könnyeivel?
Tüske meredez mindenütt belőled, -
szempilla-tűvel ki szedi ki őket?
Szédület inog az agyadon át, -
de aki rád vigyáz, hol a barát?
Sietsz, futsz, zihálsz, arcod színe sápad,
s nincs más kisérőd, csak fekete árnyad.
Kunyhó-romokba húzódsz, és csak a
bagoly huhog feletted éjszaka.
Vadállatok kóbor csapata les rád
és farkasok égő szeme a gyertyád.
Hamuvá égsz kínod lángjaiban, -
de a lángra földet szórni ki van?
Hol ágy kell, homokot s követ találtál:
ahol csésze, - asszú gyomot találtál!
Mondják - s vajon igaz-e a beszéd? -:
legyek lepik el szemed üregét!
Komor gyász a beborult ég feletted...
Ó, hogy szeretném megosztani terhed!
Szeretném, hogy szeresselek hiven,
szeretném, hogy szived szivem legyen,
hogy a föld ne legyen más, csak kopár rom,
hogy csak mi ketten legyünk a világon,
hogy boldogság övezze életünk,
s ne féljünk, ha egymáshoz sietünk!
Te, kinél pokol senkibe se gyűlt több,
mellettem, óh, meglelnéd az üdvöt!
Igaz hűség fonná rád karomat
s örök barátom lenne a nyakad!
Fejed párnája lenne puha vállam
s szempilláid simogatnák az állam!
Arcod, melyről ragyog az értelem,
pihenőt lelne puha keblemen!
És teljesülne ajkad szomju álma:
lelkemet szíva tapadna a számra!
Ha árnyaddá válhatnék, hogy szeretném:
egész nap az útaidat követném!
De mit tegyek? Magam is rab vagyok,
végzetemen nem változtathatok!
Te, bár betege vagy a szenvedélynek,
férfi vagy mégis, és szolgád az élet:
ahová vágyol, odavisz utad,
elibéd csak tövisek állanak!
Mehetsz, hegynek föl, futhatsz le, a völgybe,
a szoknya alja téged nem kötöz le!
De engem nehéz béklyók sora fog,
bilincseimtől nem szabadulok!
Óh, nekem tilos elhagynom a házat,
és félelem köt s szégyen és gyalázat!
Bárhogy töröm a láncom, marad egy
és az visszatart: a leánybecsület!
A bűn férfi-köröknek büszke éke,
de az erény - a nő keserüsége!
Nagy teher a nők sorsa mindenütt,
sírba nyom, hogyha nincs becsületük!
Ha fátylát a mi bimbónk szétszakasztja,
örökre bünteti az ég haragja!
Nem mondom, hogy a kínom jobban ég:
csak azt mondom: épp úgy, mint a tiéd.
Te sóhajtasz és láng a sóhajod,
én lángolok és nem sóhajthatok!
Bánat miattam szived bár sok érte,
te számithatsz Nofál-ra, a vezérre.
Táboroz az és máris fenyeget:
rettegésbe döntötte népemet.
Atyám meg akart ölni büntetésűl,
s én áldottam végzetem, bármi készűl,
mert rád gondoltam: Ah, akármi vár,
teérted mindig kedves a halál!...
Ugy emlegetnek mint Nofál barátját,
sóváran lesed, mondják, a leányát.
Azt mondják: pár nap se telik bele
és te örökre egybekelsz vele.
Kisérje utatok a jószerencse!
Esküszöm! Bár nem hiszem egy szavuk se!
De ha forrón kivánod bájait,
boldogságod engem is boldogít!
Én láttam azt a lányt! Tudom, mily édes,
mily karcsú, mily szép, másokhoz mily szivélyes,
s mondjanak rá bármit az emberek,
énnekem derék s gyöngéd lelkület!
Bármit tesztek, óvjon az Ég kegyelme!
Allah áldása szálljon frigyetekre!
Kérlek, ha egyesültök majd a nászban,
s te vele játszol, gyönyörben s vidáman,
boldog házadban, szivem, ne felejts el:
légy igazságos - sohase felejts el"
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése