Babits Mihály: Új leoninusok

Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám: távoli dörgés: a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
csöndbe a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor:
szél jön: csattan az ég: porban a puszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem keblemre:
sír és fél a világ: jer velem árva virág.
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
Hajtsd a szívemre fejed: künn az eső megered.
Sűrűn csillan a villám: bús szemed isteni csillám.
Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó, bár gyujtana minket, egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar: boldog az, így aki hal.