- Na, asszony, én már megyek! Bagiéknál várnak. - Ezzel indult is kifelé.
Az asszony a dunna alól kivánt neki 'csés jóreggelt; azután a másik oldalára fordult. A fejőstehénke elvárhat még egy félórát.
Keszeg András odaszólt az ajtóban a farkát csóválgató kuvasznak:
- Vigyázz a házra, Bundás! - és indult a tavak felé, amerre Bagiék laktak a szomszédos pusztán, akik ma disznóölésre hivták Keszeget segitségnek.
*
András gazda már tuljárt a tanyája napraforgókeritésén, amikor ráeszmélt, hogy ezt a hajnali sötétséget mi teszi még vakabbá. Köd volt, késő őszi köd, amely olyan sűrűn feküdte meg a környéket, hogy az ember alig láthatott benne az orránál tovább.
- Aunye! - dünnyögött Keszeg, - ha nem tudnám, hol vagyok, ebben a harapni való ködben ki nem birnám találni. Ilyet még nem is láttam.
Vigyázattal teszegette a lábát maga elé és szigoruan figyelte az irányt, amelyben a tavaknak lenniök kellett. A tanyától alig kétszáz lépésnyire kezdődött az egyik szikestó; abba belekapcsolódott a másik, a harmadik; jó hosszu vonalon huzódtak a pusztai vizek; ellepték a laposokat, de még a legmélyebb pontjokon sem merült volna meg bennök a csizma szára. Mindenütt könnyü volt rajtok átlábolni. A rengeteg vadliba, amely seregekben vonul ilyenkor ki a vetésekre, meg onnan a vizekre, mind ezeket a tavakat keresi éjszakára.
Keszeg szerencsésen elérte az első szikestavat, amely mellett bátran haladhatott azután, mindig vizet tudva magától balra, azon a másfélkilométeres vonalon, amelynek a végén Bagi Pál «szomszéd»-nak a tanyája volt.
Ment-mendegélt és találgatta, hogy a ködben merre száll a pipája füstje; de azt alig látta. Az egész világ olyan volt, mintha füsttengerben usznék. Vastag, sűrű ködök feküdtek egymáson, szinte rétegesen; a tó is csak éppenhogy átcsillant a ködön; de tiz lépésnyinél tovább még a vizet sem lehetett látni. Pedig már hajnalodott, amit nemcsak a kakas kukorikolt ki a tanyán, hanem elgágogtak a mozgolódni kezdő vadludak is idekint. Ahogy Keszeg András a viz szélén ballagott, minduntalan fel-felsuhogott előle a falkásan odaszállt vadlud, amely közel a parthoz, féllábon ácsorgott egész éjjel s a lábát váltogatva pihent.
Ezzel valahogy el lehetett szórakozni. A megzavart ludak alacsonyan huztak el a ködben a vetésekre, ahova amugy is igyekeztek volna, mihelyest világosodik; aminek az ideje máris itt volt, csak a köd nem engedte, hogy látni lehessen.
Feleuton lehetett Keszeg Bagiékhoz, amikor a tó tulsó partján lövés dörrent s arra veszekedett zsivajjal robajlott fel a tavakról a temérdek viziféreg. Keszeg megállott, ugy hallgatta ezt egy darabig; tanakodott magában, hogy ugyan ki lőhetett. Csakis az urasági csőszre gyanakodott, mert másnak nem volt puskája ezeken a pusztákon.
Eközben pedig jött a lövés felől egy csapat vadliba, éppen a feje felett, s az egyik közüle hirtelen elvált a társaitól; elkezdett rohamosan ereszkedni, lefelé igyekezni, amiből Keszeg megértette, hogy meg van lőve és már nem birja tovább a repülést.
Nosza, belenyilalt agyába az a gondolat, hogy ezt a beteg ludat ő most megkaphatja, mert mindjárt le fog esni. Ő biz' felveszi, elviszi Bagiékhoz, akik majd megörülnek a váratlan ajándéknak. Elkezdett hát futni a lefelé kalimpáló lud felé, hogy szem elől ne tévessze; mert ha nem jól figyeli meg, hova esik a szürke szántáson, akkor rá nem akad ott a hasonlószinü vadlibára.
Annyira a lud felé meredt futtában, hogy nem láthatta, hova lép, megbotlott, elesett, s mire feltápászkodott, a vadliba is valamelyik barázda közé zuhant.
- Aunye! - dörmögött bosszusan. De most már csak azért is utána vetette magát a zsákmányának, amely nem lehetett messzire; meg kellett találnia.
Majd hogy ki nem nézte a szemét, de nem birta meglelni. Tizszer is nekilódult, hogy; «ahun van a'!» de csak egy nagyobb göröngy volt biz' az.
Hányszor térült el eközbe jobbra is, balra is, hányszor fordult hátra, meg előre, azt az Isten tudhatná. Bosszankodott, káromkodott, izzadt, lihegett. A bekecs már nagyon rámelegedett. A kalapját is levetette, ugy hűtőzött.
Hiába, nem volt vadlud sehol sem ott, ahol kereste. Csak a levegőben zajoskodtak a huzó csapatok és hivták egymást.
Megunta a keresést, legyintett, lemondott. Indult volna tovább, Bagiékhoz. De az irányitó tó, balról, sehol sem volt. Attól elszaladt, amikor a sebzett lud után vetette magát.
- Aunnye!
Megrőkönyödve kezdett tanakodni. Jól tudta, hogy a pusztán ilyen ködben könnyü eltévedni; pedig ha rossz irányban indul, órákig barangolhat összevissza; hisz' itt most nincs ember, sem tanya, sem pásztor; senki, aki és ami utbaigazithatná.
Elkezdett a lövöldöző csősznek kiabálni.
- Miháj bácsiii!
Senkisem felelt. Aki lőtt, vagy elment már onnan, vagy nem hallotta az orditozást, olyan messze lehetett.
- Miháj!... Miháj bácsiii!... - üvöltözött Keszeg.
Nem feleltek neki.
Ümmögött-dünnyögött, a fejét csóválta. Kereste emlékezetében, hogy honnan is fujt a szél, amikor hazulról elindult, hogy legalább az irányt tudhassa. De nem birta kitalálni. Sehonnan sem fujt. Szélcsend volt. A ködöket a saját sulyuk huzta lefelé.
Valami átdereng rajtok egy kicsit. Az már a kelő nap lehet; de még az sem bir velök. Sárgásfakó füstoszlopokként tornyosulnak; hegyeket mutatnak, nagy lombos fáknak látszanak, pedig csak köd-köd-köd az.
- Hünnye! - riadozik Keszeg András. - Bagiék ugyan várhatnak. Azok már rég megölték a disznót azóta.
Megyen az ember találomra, előre; hátha ráakadna a vizekre. Akkor minden jó volna, mert balra hagyva a tavat, elérne Bagiékig. De viz sehol sincs. Elkezd spekulálni. Merre huznak a ludak. Azok most a vizről jönnek. Ahonnan jönnek, arra kéne tartani. Igen, de mindenfelé mozognak. Mennek azok a vetésekre; vetés meg százfelé is van itt vagy negyvenezer holdon.
Gazduram megpróbál rágyujtani, hogy jobban össze birja szedni az eszét és meg is csillapodjék.
- Ojjé! - nincs gyufa. Azt a szaladgálásban, vagy amikor elesett, kiejtette a zsebéből.
- Nem jól van! - dörmögi. Tanácstalanul ácsorog; hallgatódzik, nem hall-e valamit, ami utbaigazitaná.
Még a ludak is elhallgatnak. Alig hallani egy-egy távoli geggenést. Nekifohászkodik és belebőg a pusztába. Ha valaki hallaná, azt hihetne, hogy farkas ordit.
- Csunya dolog, állapitja meg keservesen és elkezd sietni bizonytalanul; hisz egyhelyben csak nem állhat.
Megint megtorpan. - Hátha elfelé megyek? - kérdezi magamagát. A botjával közé csapkod a ködnek, mintha oszlatni akarná. Hiába! a köd nem enged; ugy veszi körül, mintha el akarná nyelni.
Indul... Mindenütt hol szántás, hol vetés. Még ha jól látna, akkor is csak ezt látná. Forog vele a világ. Bosszankodik is, restelkedik is. Meddig tart ez még?... Hisz' örökké nem tarthat. A nap egyszer mégis csak kibujik s akkor muszáj a ködnek engedni, eloszlani.
Megint megpróbálkozik más irányban. A tavak! Hol vannak a tavak!... Hirtelen elönti a méreg. Mérgében kacag is már; de ez sem használ. A köd nem tágit; elfogja a szeme elől az egész világot. Ennél vakabb Keszeg András még éjjeli sötétségben sem volt.
Még egyszer megpróbálja hanggal. Felbődül; elnyujtja a hangot: - Hahóóó! Hahóóó!!...
Uramfia, hirtelen valami nagy marhaállat tünik fel a ködben előtte; akkora, mint egy borju; egyenest feléje tart,... egy nagy farkas!
Keszeg Andrásban meghül a vér. Emberemlékezet óta nem járt itt farkas; amióta a nagy nádasokat kiszáritották, még csak hire sincsen.
Másodpercek alatt zakatoló aggyal éli végig az egész életét. Felordit, amikor ráugrik a farkas, - a hű Bundás, a házi kuvasz, amely a gazdája hangjának hallatára elébe futott s örömében a nyakába ugrott.
Éppen felszakadozik a köd is; a napsugarak szétkergetik a sürü, nehéz párafüstöt és akkor Keszeg András ott látja maga előtt a saját tanyáját, amelyhez a nagy ködben szerencsésen visszakanyarodott.
- Aunnye! - sóhajt fel megkönnyebbülten és megsimogatja Bundást.
- Bagiék is várhatnak engem - mormolja.
Az asszony éppen kilép a házból. Csudálkozik:
- Hát kend már visszajött?
- Meggondoltam, el se' mentem, - motyogja András gazda. Restelli az igazat megmondani.
Az asszony vállat von, nem kérdezi tovább.
Az ember bemegy a házba, kiveszi a pálinkásüveget a fali szekrényből és nagyot húz belőle.
/Forrás: vmek.oszk.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése