Dimitru Th. Neculutá: Esteledés

Az alkony-tűz kilobban a csúcson, arra messze:
És szép titokként némán alászáll, ím, az este.
Árnyékba burkolóznak lassan a messzeségek.
Egy perc s kimúl a nappal s az ágak közt az ének.
Az álmos völgyek mélyén most elterül a béke -
Kigyúl az örök égbolt sok milliárdnyi fénye,
Hogy csillogásuk szürke vizekben megrezegjen.
Panaszlón zeng a forrás az erdőmélyi csendben,
A bánatát dalolja…A földön nyugalom
S az öröklét szikrái az égboltozaton.
Sötétlő fák hegyén túl, a barna láthatáron
Töprengőn s álmodozva feljő a hold. A tájon
Mindenhol csend és bűbáj.
S e lágy, e tiszta csendbe
Most belesír a dojna! Oly tenger bánat benne,
Hogy minden felfigyel rá és hallgatja csodálva:
Búsongón s vágyakozva ömlik szét, sírva száll a
Völgyek fölött, az alvó tájon, mint szent lehelet!
Lenyűgözötten állok, a lábam gyökeret vert,
S hallgatom messzenézőn. Oly édes hallanom!
A múlt sok kínja-búja rezg által a dalon…
A dalba önti búját, évszázadok keservét,
A dalba önti egyre a rabságra vetett nép,
Ó, abba tör fel mindaz, mi benne mint tűz ég,
Mikor legyűri kín-baj, fáradtság, keserűség…

/Ford.: Kiss Jenő/