Ha nézem e ragyogó, kék vizet:
Merengő, csendes, szomoru leszek.
Mi már csak emlék: életem javát
E partokon, e vizen éltem át:
Itt játsztam a gyermekjátékokat,
Hallgatva: hullám, szél mit zsonganak?
S a partok szürke fövenyére dűlve,
Magamban mélyen, hosszan elmerűlve
Itt álmodám az első álmokat.
Elnéztem egy-egy hojszát vagy sirályt,
Amint a víz felett cikázva szállt
S hol felszökelltek a búgó habok -
Fehér szárnyával gyorsan lecsapott:
Egy-egy libegő halász-csónakot,
A fénylő, napsugaras távolon át
Egy-egy hattyúként repülő vitorlát,
Egy-egy suhanó vándorfelleget,
S ahogy így néztem őket: lelkemet
- Mint lepketábor az alvó virágot -
Körűlzsibongták, fölverték a vágyak
S űzték a végtelen vizek felett...
Szilaj, vad ut volt. Vészen, borun át
Törtem utánad, elképzelt világ
S vívódtam hosszu, terhes évekig,
Hogy elérhessem tündérképeid:
Mily láz emésztett! Milyen szenvedély!
Hogy' vert a hullám, hogy' sebzett a bánat:
Oh, milyen szépnek láttam a világot
S e háborgásban mennyi volt a kéj!
Most itt ülök a parton csöndesen,
A víz nyugodt, az ég felhőtelen:
Fölém hajol a lengő, lombos ág,
Köröttem vigan enyelgő család,
Ragyogó, rózsás arcú gyermekek -
Mindez oly békés, bájos, oly remek,
Hogy szinte meghat, szinte megigéz...
- De hová lett, mi fölverjen, a vész?
A régi harc, a gyujtó izgalom,
A vágy: dacolni büszkén, szilajon
S merészen törni be a végtelenbe?
Hova lett szívem lobogó keserve,
Lantom viharos, zúgó dalai,
Az a fájó kéj, az a hajdani,
Az az égés a birhatatlanért?
Mind, mind kilobbant, semmiségbe tért?
És életemnek ütköző hullámi
Ezentúl csendben fognak folydogálni,
Mint hogyha - képzelet-e, nem tudom -
Megannyi holttest úsznék habjukon?...
Ha látom e ragyogó, kék vizet:
Merengő, csöndes, szomorú leszek. -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése