Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

 

Péterváron július elején, egy meleg napon fiatal férfi lépett ki a házból, ahol albérletben lakott, és lassan, bizonytalanul elindult. Szerencsére nem találkozott a háziasszonyával. Amikor az ajtaja előtt elment, valami kínos félelem fogta el. Valójában nem az asszonytól félt, de nem volt semmi kedve végighallgatni a karattyolását. „Milyen vakmerő dolgot tervezek – gondolta -, és ilyen ostobaságoktól rettegek. Pedig csak játszom. Ez az: játék.”

Ócska ruha volt rajta, de ez nem feszélyezte: ebben a városrészben egyáltalán nem volt feltűnő. Csak a kalapja jutott eszébe, ha azt megjegyzik, máris kész a bizonyíték. Nem kellett messzire mennie, még azt is tudta, hogy pontosan hétszázharmincnyolc lépést fog megtenni. Egy hónapja őrizte magában a tervet, ez a mai útja már a próba volt. A bérkaszárnya mindkét kapualjában nagy volt a jövés-menés. Becsengetett a harmadik emeleti lakásba. Az öregasszony szótlanul nyitott ajtót.

-      Raszkolnyikov vagyok. Egyetemi hallgató. Egy hónapja már jártam itt – hadarta, és kissé meghajolt.

Az anyóka beengedte. A lemenő nap élesen megvilágította a tapétát. „ Talán akkor is így fog sütni” – gondolta Raszkolnyikov magában. Egy órát hozott zálogba, bár még a gyűrűje is várta, hogy kiváltsa. Az öregasszony másfél rubelt kínált az óráért.

Amikor kilépett a házból, megkönnyebbült. A szomszéd utcában betért egy kocsmába, hogy megigyon egy sört. Középmagas, kopaszodó, ötvenes férfira lett figyelmes, aki magatartásában hivatalnokszerűnek tetszett. Marmeladov tanácsosként mutatkozott be neki, majd hosszú elbeszélésbe kezdett a családjáról.

Elmondta, hogy Katyerina Ivanovnának három kisgyermeke, neki pedig egy tizennégy éves leánya volt, amikor megismerte. Nem nézhette az asszony vidéki szenvedését, nélkülözését, ezért elvette feleségül, ideköltöztek Pétervárra, ahol állást kapott, de már elvesztette. Egy borzalmas zugban tengődnek, a kisleánya, Szonya prostituált lett, emiatt nem is lakhat velük. Az ő pénzéből éltek, illetve nemrég visszafogadták a hivatalba, de öt nappal ezelőtt megszökött otthonról, és mindent elivott…Azóta Szonyától kunyerál még italra. Hát ki szánna meg ilyen embert?

Végül Raszkolnyikov hazavezette a részeg embert. Mielőtt otthagyta volna a férfit a dühöngő Katyerina Ivanovnával, pénzt vett elő a zsebéből, és az asztalon hagyta.

Másnap a diák későn ébredt, a szolgáló keltette fel. A reggeli közben megtudta, hogy a háziasszonya a rendőrségre akar menni, mert nem fizeti a lakbért. „ Nem, ez most nem jókor jönne” – gondolta magában. Ezután elolvasta anyja levelét:

„Édes Rogyám! Ki sem mondhatom, mennyire fájt nekem, amikor megtudtam, hogy otthagytad az egyetemet. Kis nyugdíjamból nemigen tudlak segíteni, a múltkori tizenöt rubelt is Vahrusin, a kereskedő kölcsönözte. Hamarosan megint küldhetek pénzt. Dunya húgocskád megpróbáltatásai szerencsésen véget értek. De hadd kezdjem az elején. Tavaly nevelői állást vállalt Szvidrigajlovéknál, és száz rubel előleget vett fel nála. Abból küldtem neked hatvan rubelt, de az nem Dunyecska megtakarított pénze volt. Szvidrigajlov nemcsak ivott, hanem megkörnyékezte a húgodat. Ráadásul Marfa Petrovna, a felesége észrevette, amint ott térdepel előtte, de fordítva magyarázta a helyzetet, és Dunyát elzavarta a háztól. Már a háziúr is felszólított bennünket, hogy költözzünk ki, amikor Szvidrigajlov védelmébe vette Dunyát. Marfa Petrovna nyilvánosan kért bocsánatot. Így most megváltozott minden.

A húgodnak Pjotr Petrovics Luzsin megkérte a kezét, és ő igent mondott. Vagyonos ember, két hivatala is van. Ha Péterváron találkozol vele, és első látásra nem tetszenék, ne ítélj felőle szokásod szerint túlzott gyorsasággal. Nagy szerelemről persze nincs szó, de Dunya kötelességének fogja érezni, hogy boldoggá tegye. Húgod úgy gondolja, hogy hamarosan a munkatársa lehetsz Péterváron ennek a befolyásos embernek. Majdnem bizonyos már, hogy hamarosan mi is Pétervárra utazunk. Egy kis pénzt is küldök, hamarosan találkozunk. Számtalanszor csókollak

sírig hű anyád
Pulherija Raszkolnyikova

Raszkolnyikov szinte végig sírva olvasta a levelet. Tágasabb tér kellett a gondolatainak, ezért fogta a kalapját és elment otthonról. Egyfolytában a levél járt a fejében. Feldúlta, hogy a húga eladja magát ennek a Luzsinnak. A parkba érve egy nagyon fiatal, csinos lányra lett figyelmes, aki padon ült, és láthatóan részeg volt. Egy ficsúr kerülgette. A diák húsz kopejkát adott egy közeli rendőrnek, hogy segítsen hazavinni a lányt, aki nyilván nem hivatásos, csak leitatták. Aztán mégsem erőltette a dolgot, hagyta, hogy a ficsúr kísérje el a lányt. Hosszú sétája végén a Petrovszkij szigeten kötött ki, ahol a fűben elaludt. Borzalmas álmot látott.

Apjával ment a kocsma előtt, ahol részegek akartak egy rossz gebével kocsizni, de a ló nem bírta elvonszolni a szekeret. Egy Mikolka nevű férfi leugrott a szekérről, és egy vastag doronggal ütni kezdte a lovat. „ Sz én lovam!” – ordította, és addig csépelte a fejét, szemét, amíg szegény pára el nem terült a földön, és ki nem adta a lelkét. A kisfiú a ló fejét átölelve zokogott.

Raszkolnyikov verejtékezve ébredt. „ Nem bírom megtenni, képtelen vagyok rá!” – zakatolt a fejében. Később, amikor visszagondolt erre az időszakra, nem tudta megmagyarázni, hogy miért kanyarodott hazafelé mentében a Széna tér felé. Véletlenül találkozott az árusok között Lizavetával, az öregasszony testvérhúgával és egyetlen lakótársával. A beszélgetésből, amit hallott, kiderült, hogy másnap Lizaveta nem lesz otthon. „Ez kedvező alkalom!” – véglegesen eldőlt minden, nem gondolkozott többé.

Raszkolnyikov hajlott a babonaságra, feltételezte, hogy titokzatos erők és véletlenek irányítják. A vénasszony létezéséről is így szerzett tudomást. Egy diáktársa mesélt barátok között róla. „ Ha én azt a vénasszonyt megölném és kirabolnám, semmiféle lelkiismeret-furdalást nem éreznék” – mondta. „ Itt van ez a hitvány, jelentéktelen vénasszony…senkinek semmi haszna belőle…Másfelől ott a sok fiatal erő…sok száz jó ügyet előrevihetnénk az öregasszony pénzén. Öld meg a vénasszonyt, vedd el a pénzét, hogy aztán az egész emberiség javát, a közérdeket szolgáld vele!” Aztán arról folyt a vita, hogy ez csak beszéd, de valóban megölné-e bármelyikük is?

Raszkolnyikovot felizgatta a vita, amire éppen akkor került sor, amikor csírázni kezdett benne a terve. Másnap sokáig aludt. Semmit nem készített elő, átaludta a napot is. Hat óra felé lázas sietséggel fogott a dolgához. Először is hurkot kellett készítenie a baltának, azt kézbe nem vihette. Néhány perc alatt bevarrta a felöltőjébe. Előkotorta a becsomagolt fadarabot, amit zálogtárgy gyanánt akart magával vinni. Az udvaron valaki azt kiáltotta: „Hét óra rég elmúlt!” Sietve elindult. Valahányszor végérvényesen eldöntött valamit, utólag mindig ostobaságnak érezte. Így volt a baltával is, de a késben és saját testi erejében nem bízott,

Sokat gondolkodott rajta, hogy miért sikerül a bűnügyeket olyan könnyen földeríteni. Úgy találta, hogy nem a nyomok eltüntetésében rejlik a lényeg, hanem magában a bűnben. Ha sikerül felülemelkednie a tett okozta gyermeki könnyelműségen, akkor nyert ügye van. Amit végre akart hajtani, az nem bűn.

A háziasszonya éppen ruhát teregetett. Miért is gondolta, hogy ebben az időszakban nem lesz otthon? Kegyetlen düh forrt benne. Balta híján tanácstalanul állt a kapuban. A házmester szobájában ekkor megpillantott egy baltát. A véletlen hirtelen felbátorította. Méltósággal lépkedett végig az úton. A bérházban senkivel sem találkozott. Megtapogatta ruhája alatt a baltát, és becsengetett. Senki nem felelt. A harmadik csengetésre hallotta meg végre a zajt, belülről kiakasztották a kampót.

Az öregasszony nehezen ismerte meg. Alig akarta beengedni. Aztán sokáig bogozta az ezüst cigarettatárcaként átadott csomagot. Raszkolnyikov kigombolta a felöltőjét, de még várt, iszonyatos teherként nehezedtek rá a pillanatok. Felemelte a baltát, két kézzel magasra tartotta, és félig önkívületben, szinte gépiesen az öregasszony fejére ejtette. A csapás éppen a feje búbját érte, s rögtön összerogyott. Raszkolnyikov most már teljes erővel vágott még egyet, és még egyet. Dőlt a vér. Az asszony már halott volt.

Letette a baltát a földre, kitisztult az agya. Elvette a kulcscsomót, és a hálószobába szaladt. A komódban megtalálta az erszényt. Bele se nézett, csak zsebre vágta. Az ágy alól előkotort egy ládikát, abból aranytárgyakat vett magához. Ekkor rémülten hallotta, hogy a másik szobában van valaki. Lizaveta volt, az öregasszony húga. Raszkolnyikov nekirontott, és lesújtott rá a balta élével. Leginkább undort érzett utána. A konyhában lemosta a kezéről és a baltáról a vért. Megigazította a ruházatát. Hirtelen úgy érezte, megtébolyodik: „El innen gyorsan! El innen!” A bejárati ajtón a kampó nem volt beakasztva. Kintről veszekedés hangját hallotta. Megvárta, míg elcsendesedik minden. Már a lépcsőn járt, mikor lépteket hallott. Pontosan érzékelte, hogy egyenesen az öregasszony lakása felé jön valaki. Visszalopódzott, és onnan hallotta, ahogy az idegen becsönget. „Végem van” – villant beléje.

-      Hé! Alszanak odabenn? Vagy mindenkit megfojtottak? – hangzott kívülről, majd az idegen még vagy tízszer megrángatta a csengőt. Most apró lépteket hallott.

-      Jó estét, Koch! Senki sincs itthon? – kérdezte a másik ember.

Arról tanakodtak, hogy a házmestert kérdezik meg, hová tűnt a banya, majd arra lettek figyelmesek, hogy az ajtó nincs bezárva, csak belülről tartja a kampó. Koch ott maradt, és az elsőként érkezett férfi pedig segítségért sietett. Raszkolnyikov odabent csak markolta a baltát szinte önkívületi állapotban. Kisvártatva a második férfi elunta a várakozást, és ő is elment. Csönd lett. Raszkolnyikov kilépett a lakásból, és elindult lefelé a harmadik emeletről. Lentről lármát hallott, már jöttek fölfelé. Már elhatározta, hogy lesz ami lesz, szembetalálkozik velük, amikor az első emeleten észrevett egy üres lakást, ahol festők dolgoztak, de most nem volt ott senki. Behúzódott, majd amikor mindenki elment, kisurrant a kapun. Félholtan tántorgott az utcán, teljesen kába volt. Félt, hogy feltűnhet valakinek. Csak a lépcsőn fölfelé menve jutott eszébe a balta. Azt is visszatette a helyére. Teljes kábulatban zuhant végig az ágyán…

 

Sokáig feküdt így. Néha felriadt, de nem kelt fel. Hajnalban eszmélt rá, hogy az ajtót nyitva feledte. Végigvizsgálta a ruháját, a nadrágja rojtjait, a zsebe bélését kivágta, hogy a vérnyomokat eltüntesse. A harisnyán is vérfoltokat talált. A pénzt és a rablott holmikat a tapéta alá rejtette. Nem volt elégedett a rejtekhellyel, tárgyakra nem számított.

A házmester és a cseléd kezdte zörgetni az ajtót tizenegy óra felé. Hivatalos rendőrségi idézést hoztak. Raszkolnyikov zavarodottan ment a rendőrségre, attól tartott, máris mindent tudnak. A legszívesebben térden állva mindent bevallott volna azonnal. A hivatalban kiderült, hogy száztizenöt rubellel tartozik háziasszonyának, behajtási követelést kell aláírnia. Közben beszélgetés ütötte meg a fülét. A tegnapi esetről beszélgettek a rendőrök, arról, hogy a két férfi nem gyanúsítható, hiszen miért hívták volna a házmestert, s hogy a gyilkos nyilván akkor menekült el, amikor a szamár Koch is otthagyta az ajtót…Raszkolnyikov fogta a kalapját, és indult kifelé, de nem ért az ajtóig, mert elájult. Amikor föleszmélt, arra hivatkozott, hogy beteg. Néhány keresztkérdés után elengedték, de ő úgy érezte, hogy gyanút fogtak, máris házkutatási paranccsal indulnak utána.

Otthon előszedte a rablott holmit. Először vízbe akarta dobni, de kiderült, hogy a népes városban ezt nemigen lehet feltűnés nélkül megtenni. Egy néptelen udvarba fordult be, és egy nagy terméskő alatti gödörbe rejtett mindent. Megkönnyebbült, végre, nincs bűnjel! Kavarogtak a gondolatok a fejében. Ha tudatosan tette, amit tett, hogyhogy még az erszénybe sem pillantott bele? Agyongyötörten haladt tovább az utcán. Unta az egészet. Végül Razumihinnél, egyetemista barátjánál kötött ki. Zavarosan beszélt hozzá, barátja rögtön látta, hogy beteg. Nasztaszja, a cselédlány fektette az ágyára. Elveszítette az eszméletét.

Napokig hevert ideglázban. Néha magához tért, de értelmesen alig tudott beszélni. Az anyja küldött neki pénzt, de nem volt hajlandó aláírni a nyugtakönyvet. Razumihin őrködött az ágyánál, később elmondta neki, hogy álmában félrebeszél. A diák riadtan arról faggatta barátját, hogy mit mondott álmában. De csak összefüggéstelenül beszélt a házmesterről, nyakláncról, és a harisnyáját követelte mindenáron.

Végre egyedül maradt. Kétségbeesve vizsgálta meg a tapéta lyukat, a kályhánál, ahová a nadrágcafatokat dobta, és a paplan alól előkerült harisnyákat. Semmi áruló nyomot nem talált. De nem tudta megkülönböztetni lázálmait a valóságtól. Menekülni akart. Hátha mindent tudnak már! Megtalálják! Amerikába kell jutnia!...Aztán mély álomba zuhant.

Razumihin, a jóságos barát gondoskodott Raszkolnyikovról, a pénzéből tiszta ruhákat szerzett, és elhívta Zoszimovot, orvos ismerősét a beteghez. Közben a gyilkosságról beszélgettek. Razumihin a rendőrségi kihallgatások részleteit beszélte el: azt, hogy a festők egyike az üres lakásban talált egy fülbevalót, és alig tudta kimagyarázni, hogyan jutott hozzá. Raszkolnyikovon izgatottság vett erőt, hirtelen kiabálni kezdett, amit barátai a betegségének tudtak be. Annyi mindenesetre kiderült a gyilkosság körülményeiről, hogy a tettes az üres lakásban húzta meg magát, amíg a többiek fölfelé siettek.

Ekkor kopogtattak, és beállított Luzsin úr, Raszkolnyikov húgának jövendőbelije. Furcsállotta, hogy noha érkezését előre levélben jelezték, Raszkolnyikovot váratlanul éri a látogatása. Elegáns kinézete ellenére a fiú visszataszítónak találta a férfit, aki erkölcsi nézeteit fejtegette, mintha betanulta volna. Megjegyzéseivel meg is sértette Luzsint. A látogatás alaposan fölbosszantotta a beteget, nemkülönben Razumihin azon kijelentése, hogy az egyik zálogtulajdonosnak kell a gyilkosnak lennie, s a rendőrség nyilván ezen a nyomon halad majd.

Raszkolnyikov egyedül maradva átöltözött, majd nekivágott a városnak. A Széna tér felé vette az útját. Először érezte azt a határozott érzést, hogy jelenlegi állapotának véget kell vetnie. Beült egy vendéglőbe, teát rendelt és a lapokat öt napra visszamenően. Hosszasan keresgélte az őt érdeklő részeket. Ekkor Zamjotov rendőrségi fogalmazó telepedett mellé. A diák elmondta neki, hogy mit olvas az újságban. Szinte rossz tréfaként úgy beszélt az ügyről, hogy a másik gyanúját magára terelje. Elmagyarázta neki, hogyan dugná el a rablott tárgyakat: pontosan úgy, ahogy tette is, egy kő alá. Aztán látszólag bevallotta a bűntettet:

-      És ha én öltem meg az öregasszonyt és Lizvetát? – súgta.

A másik elhűlt, arca fehérre változott. Raszkolnyikov hangosan nevetett rajta. Hazafelé menet egész teste hisztériásan reszketett.

Razumihin leszidta, amiért felkelt az ágyból, de Raszkolnyikov önérzetesen ellenkezett vele. Barátja, ha már úgysem hajlandó feküdni, egy lakásavatóra hívta. Raszkolnyikovot gyengeség fogta el. A csatorna hídjáról hosszasan bámult a vízbe. Egy részeg nő éppen mellőle ugrott a habokba öngyilkossági szándékkal, de a parton posztoló rendőr kimentette. A diák közönyösen szemlélte a jelenetet, undorította az egész. Teljes apátiával megindult a rendőrség felé, véget akart vetni mindennek.

A kapitányság felé menet egy vargabetűt csinált, és hamarosan ott állt az öregasszony háza előtt. Látta az első emeleti lakást, ahol Mikolaj és Mityka, a festők dolgoztak. Fölért a harmadikra: az ajtó nyitva volt, bentről hangokat hallott. Munkások tapétázták a lakást. A diák belépett, és beszédbe elegyedett velük:

-      Felmosták a padlót. Újra festik? A vér nincs már ott?

-      - Miféle vér?

-      - Hát meggyilkolták az öregasszonyt és a testvérét. Egész tócsa volt itt.

Azt hazudta, hogy lakást keres. A munkások furcsán néztek rá. A házmesternek még be is mutatkozott:

-      Rogyion Romanovics Raszkolnyikov vagyok, Schill-ház, 14-es ajtó.

Gyanús viselkedésével felkeltette a figyelmet, de végül is kilökték az utcára a kötekedő csirkefogót. „Menjek a rendőrségre, vagy ne menjek” – tűnődött magában. Már elindult, hogy föladja magát, amikor az utcán összeverődött emberek csoportjára lett figyelmes. Egy hintó gázolt el egy részeg embert. Raszkolnyikov felismerte a szerencsétlenül járt emberben Marmeladovot, akit a minap a kocsmából kísért haza. Segédkezett a sebesült hazaszállításában, de már késő volt. A tanácsos rövidesen kiadta a lelkét. Itt, a halottaságy mellett látta meg először Szonyát. Váratlanul bukkant elő a lépcsőházból, a bámészkodók közül. Sovány, sápadt, riadt arca volt.

Nyikogyim Formics rendőrségi felügyelő ráismert Raszkolnyikovra. Még megjegyzést is tett a diák véres mellényére: valóban alaposan összevérezte magát. Távoztában Szonya utánaszalajtotta egyik húgocskáját, hogy megkérdezze a nevét és a címét. Raszkolnyikov végre határozottnak és elég erősnek érezte magát: elég a lázálmokból! Elhitte, hogy az egész élete nem halt meg az öregasszonnyal. Egyenesen a lakásavatóra ment Razumihinhez.

Barátja már beszélt Zamjotovval. A rendőrségi fogalmazó tényleg gyanakodott Raszkolnyikovra már a rendőrségen történt ájulása óta. Ám a diák vakmerő vallomása szemtől szembe arról győzte meg, hogy semmi köze nem lehet az esethez. Razumihin ekkor említette neki, hogy bemutatja majd Porfirijnek is, akit szintén a rendőrségről ismerhet. Hazatérve Raszkolnyikov az anyját és a húgát találta a szobájában. Ismét erőt vett rajta a betegség és gyengeség, ájultan zuhant az ágyára.

 

A fiú elküldte látogatóit. Arra kérte a húgát, hogy ne menjen hozzá Luzsinhoz az anyja kedvéért. Elég ha kettőjük közül csak ő aljas. Razumihin kísérte a vendégeket a szállásukra. Advotya Romanova üdesége, csillogó büszke szeme elkápráztatta. Ivott, ezért félig a részegség beszélt belőle, amikor bókolt, de valóban szerelemre gyulladt barátja húga iránt.

Másnap szégyellte magát előző esti faragatlanságáért. Féltékenyen gondolt Luzsinra, akihez a lány a pénzéért akar hozzámenni. Zoszimovtól megtudta, hogy a rendőrfogalmazó mindent elmondott Raszkolnyikovról Porfirijnak, ő pedig arról beszélt neki, hogy a betegnek monomániája van. A hölgyekhez sietett, akik a tea mellett Raszkolnyikovról kérdezgették. A fiú büszkeségéről, nagylelkűségéről beszélt nekik. Úgy találta, hogy jellemében Dunya is hasonlít a bátyjára. Ezután megmutatták neki Luzsin levelét, amiben kimentette magát a reggeli találkozóról, és kéri, hogy másnap este beszélhessenek, de Raszkolnyikov ne legyen jelen, ugyanis tulajdon szemével látta őt egy rossz hírű lakásban pénzt adni egy kétes hírű nőszemélynek. Dunya ennek ellenére bátyja pártját fogta. Együtt indultak Raszkolnyikov szállására.

Zoszimov arról számolhatott be, hogy a beteg egészen jól van. Valóban, mintha megtért fiú beszélt volna belőle, elnézést kért korábbi viselkedéséért, de úgy, mintha leckét mondott volna fel. Aztán a véres ruhájáról a balesetre terelődött a szó. Raszkolnyikov beismerte, hogy annyira mégsem volt zavarodott, hogy ne emlékezne a történtekre. Otthagyta a szerencsétlen ember feleségénél az összes pénzét temetésre. Pulherija Alekszandrovna arról beszélt, hogy Marfa Petrovnát halálra verte a férje, mire Raszkolnyikov kifakadt, hogy minek ilyen ostobaságokról fecsegni. Zavartan elsápadt, rádöbbent, hogy őszintén ezentúl már nem beszélhet senkivel. Aztán arról a lányról mondott valamit, akit korábban szeretett, de úgy érezte a lány is, a többiek is elérhetetlen messze, ezer versztányira kerültek tőle.

Az üres fecsegés arra késztette, hogy lényegre törő legyen, ezért kijelentette, hogy Dunya nem mehet férjhez Luzsinhoz, mert akkor megtagadja tőle a testvéri szeretetet. A húga büszkén azt felelte, hogy nem a pénzért döntött a házasság mellett, és ezzel csak magát teszi tönkre. Nem ölt meg senkit! Raszkolnyikovot szíven ütötték a szavak. Majdnem rosszul lett megint. Aztán megmutatták neki Luzsin levelét. Biztosította húgát, hogy ott lesz a találkozón, ahova Razumihint is meghívták.

 

Ekkor nyílt az ajtó, és belépett Szonya. Azért jött, hogy megköszönje Raszkolnyikov segítségét, ami nélkül nem is tudnák eltemetni az apját. Kérte, hogy a fiú fogadja el meghívásukat a halotti torra. Raszkolnyikov most vehette alaposabban szemügyre a tiszta fényű, kék szempárt. Pulherija Alekszandrovna is összehúzott szemmel méregette a fiatal lányt, rosszat sejtett.

Szonyát hazafelé menet Raszkolnyikov lakásának kapujától egy ötven év körüli, magas, testes idegen férfi követte. A lány csak a saját lakásának ajtajánál vette észre az értelmes tekintetű idegent, aki szóba elegyedett vele. Hirtelen szégyenkezés és félelem fogta el.

Raszkolnyikov az öregasszonynál zálogban hagyott gyűrűje és órája felől érdeklődött Razumihinnél. Kihez forduljon, a rendőrséghez, vagy a nyomozást vezető Porfirij Petrovicshoz? Barátja azt tanácsolta neki, jobb, ha egyenesen Porfirijjel ismerteti össze, és nála érdeklődik. Miközben a nyomozó lakása felé haladtak, Razumihin az izgatottságáról faggatta barátját, mivel neki is feltűnt, hogy alig bír magával.

Porfirij lakásán Zamjatovot is ott találták. A nyomozó alacsony, kövérkés, kerek fejű ember volt. Raszkolnyikov kérdését a zálogtárgyakról készségesen végighallgatta, majd azt tanácsolta, hogy a rendőrségen jelentse be az ügyet. Egyébként már tudott a diák gyűrűjéről és órájáról, mert az öregasszonynál megtalálták, névvel, időponttal együtt. Már várta is, hogy a diák felkeresse ez ügyben. Raszkolnyikov óvatosan játszotta a szerepét, tudta, hogy betegsége önmagában gyanút keltő lehet, idegesítette a nyomozó hangjában bujkáló gúny és Razumihin okvetetlenkedései. Porfirij a Zamjatovval folytatott beszélgetéséről és a temetésre adott huszonöt rubeljéről is tudott. Amikor kiment teát főzni, Raszkolnyikov úgy érezte, hogy játszanak vele, mint macska az egérrel, tudják, hogy ő követte el a gyilkosságot. Zavarta, hogy nem tudja eldönteni, valóban ráhunyorgott-e Porfirij. És vajon tudják-e, hogy ott járt a lakásban? Miért is kellett eljönnie Porfirijhez! Mint amikor a lepke belerepül a gyertyalángba…

A kedélyes, szerepjátszásra, mókázásra is kapható nyomozó oldott hangnemben társalgott tovább. Olvasta Raszkolnyikov cikkét a bűnről, ami a Negyedévi Szemlében jelent meg. A diák nem is tudott a megjelenésről. A cikkben a bűn elkövetésével egy időben fellépő beteges folyamatról értekezett, de Porfirijt inkább egy másik részlet érdekelte. Ebben Raszkolnyikov azt fejtegette, hogy a közönséges embernek kötelessége engedelmeskedni, de lehetnek olyan nem közönséges emberek, akiknek jogukban áll bűnt elkövetni. A diák erre kiigazította a nyomozót: nem azt állította, hogy a nem közönséges emberek okvetlenül gazságokat követnek el, csak azt, hogy joguk van lelkiismeret-furdalás nélkül átlépni bizonyos határokat, ha az egész emberiség számára üdvös eszméiket másképp nem tudják megvalósítani. Ha Newton csak életek árán juthatott volna felfedezése eredményéhez, joga lett volna ilyen áron is előrelépni. Lükurgosz, Mohamed, Napóleon mind törvényszegők voltak. Vannak konzervatív, engedelmes emberek, és vannak törvényt áthágó, romboló típusúak. Mindent az eszme nagysága határoz meg.

Porfirij aziránt érdeklődött ezután, hogy mi módon lehet megkülönböztetni az emberek két csoportját. Van-e valami külső ismertetőjelük? Raszkolnyikov erre a lelkiismeretről beszélt, ami a közönséges emberek esetében magától kiszabja a bűn büntetését. Nem közönséges ember pedig csak igen kevés akadhat. És ha valaki a fejébe venné, hogy ő nem közönséges? Van Szibéria, börtön, vizsgálóbíró, kényszermunka…Fogjátok meg a tolvajt! Akinek van lelkiismerete szenvedjen, ha elismeri, hogy vétett. Aki szánja az áldozatát, szenvedjen. Az igazán nagy emberek igen nagy fájdalmat hordoznak ezen a földön.

A vizsgálóbíró ezután a maga kedélyes módján arról kérdezte, hogy vajon Raszkolnyikov saját magát nem sorolja-e a kevesek közé.

-      Nem vagyok se Mohamed, se Napóleon – felelte a diák.

-      Vajon nem egy ilyen fiók-Napóleon…hehe…verte agyon fejszével a múlt héten a mi Aljona Ivanovnánkat?

Erre már nem válaszolt Raszkolnyikov, menni készült. A bíró megnyugtatta zálogtárgyait illetően, és megkérdezte, hogy amikor az öregasszonynál járt, látta-e a festőket. A diák nemmel válaszolt.

Razumihin hazafelé menet próbálta megnyugtatni. Ha komolyan gyanúsítanák, nem kérdezgetnék ilyen nyíltan. Aztán a festőkre vonatkozó kérdésről elmélkedtek. Kelepce volt, hiszen ha Raszkolnyikov követte volna el a tettet, és igennel válaszolt volna, Porfirij rávágta volna, hogy akkor még nem is dolgoztak ott a festők. A ravaszságon is el lehet csúszni.

Elváltak egymástól, Raszkolnyikovról patakokban csurgott a veríték. A házmester a kapuban állt, és éppen őt mutatta egy iparosforma embernek . Az alaposan megbámulta a diákot, majd elment. Raszkolnyikov utána futott. Az idegen csak ennyit mondott:

-      Te vagy a gyilkos…

Egész testében remegett, mire hazaért. Az igazi uralkodókra gondolt, akiknek mindent szabad, lerombolják Toulont, mészárlást rendeznek Párizsban, félmillió embert feláldoznak a moszkvai hadjáratban…Ezek az emberek nem húsból és vérből valók, hanem bronzból…

A vénasszony ostobaság volt. Nem embert ölt meg, hanem egy eszmét. Csak ölni tudott, semmi mást. Elbukott. Még gyilkolni sem tud. Tetűnek érezte magát. Komiszabbnak és utálatosabbnak a megölt tetűnél. Gyűlöletet érzett a vénasszony iránt, és sajnálatot Lizaveta és Szonya iránt…

Aztán az utcán találta magát. Megint az ismeretlen férfit látta, ahogy int neki. Követte egészen egy bérházig. Bement, és csak az első emeleten vette észre, hogy a tett színhelyén járnak. A harmadik emeleti lakás ajtaja nyitva volt. Mély csönd fogadta. A sarokban megpillantotta az öregasszonyt, összekuporodva, lehajtott fejjel gubbasztott. Nesztelenül megmarkolta a baltát és ütött. Minél dühösebben ütötte, annál jobban hallotta a halk kuncogást maga körül. Kiáltani akart és – felébredt.

Visszalépett az álomba, és megint a szobában volt. Az idegen ott várta. Eltelt vagy tíz perc.

-      Mit akar tőlem?

-      Tudtam én, hogy nem alszik, csak úgy tesz – mondta a férfi és bemutatkozott. – Arkagyij Ivanovics Szvidrigaljov vagyok…

Szvidrigaljov, bár a diák igen kelletlenül válaszolgatott, beszámolt arról, hogy Marfa Petrovnát nem ő ütötte agyon, hanem szívszélhűdés érte. Azért kereste fel Raszkolnyikovot, mert a húgával, Dunyával szeretne találkozni. Nem akarja, hogy a lány hozzámenjen Luzsinhoz. Nem önérdek vezeti, már nem szerelmes a lányba, önzetlenül adna neki tízezer rubelt, ha nemet mondana a férj-jelöltnek. Raszkolnyikov nem értette, hogy mik a férfi szándékai, ezért nem ígért semmit.

Este lett, és Raszkolnyikov sietett Razumihinnel az anyjához, hogy le ne késsék a találkozót. Luzsinnal együtt érkeztek. Eleinte jelentéktelen dolgokról folyt a beszélgetés. Luzsin elmondta, hogy tud Szvidrigaljov Pétervárra érkeztéről. Mindenféle sötét históriát szóba hozott vele kapcsolatban, de amikor befejezte, Raszkolnyikov más hangnemben beszélt látogatójáról. Ezután tekintettel Raszkolnyikov jelenlétére Luzsin távozni akart, de Dunya követelte, hogy tisztázzák a köztük levő ellenséges viszonyt. A férfi pökhendi módon leszólta a fiút, és a menyasszonya által vállalt kötelezettségekre hivatkozott. Erre aztán Dunya is megelégelte a hiú és modortalan udvarlót, és közösen kizavarták a földbirtokost.

Utána felszabadultan nevettek. Raszkolnyikov elmondta, mit ajánlott Szvidrigaljov. Razumihin rábeszélte a hölgyeket, hogy ne utazzanak vissza. Majd ő szeret jó lakást, és talán munkát is tud biztosítani. Raszkolnyikov egy idő után felállt, és zavaros szavak közepette elment. Olyasmit mondott, hogy talán utoljára látták, ezért Razumihin utána rohant. A folyosón egy percen keresztül csak némán bámulták egymást. Valami képtelen gondolat kúszott közéjük, amitől Razumihin falfehér lett.

Raszkolnyikov egyenesen Szonyához sietett. Tizenegy óra felé járt már, de nem bánta. Búcsúzni jött. Átérezte a leány szenvedését, és mélységesen szánta. A lábai elé borult. Szonya tiltakozott, hiszen ő becstelen, nem méltó erre. A fiú látta, hogy Szonyának mekkora szenvedés elviselni azt a förtelmet, ami körülveszi, és amit kénytelen elfogadni. Pillantása az Újszövetségre esett. A lány elmondta, hogy Lizavetától kapta. Gyászmisét is mondatott érte, amikor megtudta, hogy baltával agyonütötték. Raszkolnyikov szédülni kezdett. Felolvastatta a lánnyal Lázár feltámasztásának történetét: együtt élték át a vallásos áhítatot, magukba szívták a csoda ünnepélyes szavait. A fiú elmondta, hogy szakított a családjával.

-      Most hát senkim sincs kívüled. Eljöttem hozzád. Átkozottak vagyunk mind a ketten, menjünk együtt!

Raszkolnyikov azzal hagyta ott a lányt, hogy másnap elmondja neki, ki ölte meg Lizavetát.

Másnap délelőtt felkereste Porfirijt a rendőrségen a zálogtárgyakra vonatkozó kérelmével, és célzott előző napi beszélgetésükre, hogy ki akarta őt kérdezni. Porfirij körülményeskedve húzta az időt, erre Raszkolnyikov kijött a sodrából. Megelégelte a bizonytalanságot, és kijelentette, hogy a nyomozó hagyja őt békén, vagy vegye nyíltan vád alá. Erre a vizsgálóbiztos még körülményesebben visszakozott. Általában beszélt a nyomozói munkáról, de azért el-elejtett egy-egy célzást, ami a fiút végképp kihozta a sodrából.

-      Látott már lepkét a gyertya körül keringeni? Hát így kering majd ő körülöttem, mintha gyertyaláng volnék. Nem lesz neki édes a szabadság.

Raszkolnyikov megértette a leckét. Uralkodnia kell önmagán, az idegein, különben elveszett. Mit tudhat ez az ember? Mit titkol? Összeszedte minden erejét. Legnagyobb meglepetésére Porfirij a gyilkosság utáni látogatásáról is tudott. Az újabb célozgatásnál elveszítette lélekjelenlétét. Ordítani kezdett: nem tűri, hogy játsszanak vele!

-      Most már tisztán látom, hogy ön határozottan gyanúsít az öregasszony és a húga, Lizaveta meggyilkolásával!

A vizsgálóbírót azonban ez sem zökkentette ki a kerékvágásból. Csitította a fiút, de csak azért, hogy még keservesebb perceket szerezzen neki. Nem gyanúsította nyíltan, épp ellenkezőleg. Úgy tett, mintha a pártján lenne. Végül azt mondta, hogy egy kis meglepetést tartogat a másik szobában. De erre már nem került sor, mert olyan fordulat következett, amire egyikőjük sem számított.

Mikolaj, az egyik festőlegény lépett be, hogy vallomást akar tenni. Pofirij dühöngött, hogy ennek nincs itt az ideje, hogy miért nem várt a sorára, de aztán kénytelen volt meghallgatni a férfit, aki elmondta: ő ölte meg a két nőt. A vizsgálóbíró kitessékelte Raszkolnyikovot.

Ő egyenesen hazasietett, és közben azon járt az esze, hogy mi lehetett a meglepetés. Kiismerte már Porfirij pszichológiai módszerét. Kemény ellenfél, rögtön rátapintott Raszkolnyikov leggyengébb pontjára, az ingerlékenységre. Kevés híja volt, hogy el nem árulta magát. Ekkor belépett hozzá az az ember, aki az előző nap gyilkosnak nevezte. Bocsánatot kért a rágalmazásért, és elmondta, hogy hallotta Raszkolnyikov címét, amikor a házmester előtt hencegett vele. Elment Porfirijhez, és neki is elmondott mindent, ezért tudhatott a vizsgálóbíró erről a látogatásról is. Mialatt a nyomozó Raszkolnyikovot faggatta, ő ott ült a másik szobában. Ez volt tehát a meglepetés, gondolta a fiú. Most megvívjuk a harcot!

 

Pjotr Petrovics Luzsin nem nyugodott bele olyan könnyen, hogy Dunya kikosarazta, és az egész család ellene fordult. Abban a házban lakott, ahol Katyerina Ivanovna, és ő is hivatalos volt a temetésre és a halotti torra, ahogyan szobatársa, Lebezjatnyikov is. A temetés napján fölhívatta magához Szonyát, és kimentette magát egyéb elfoglaltságára hivatkozva. Megemlítette a lánynak, hogy mostohaanyja megsegítése ügyében majd felkeresi később, és rögtön segítségként átadott neki tíz rubelt. Mindennek szobatársa is tanúja volt.

A halotti torra sok ember gyűlt össze. Raszkolnyikov Szonya mellett kapott helyet. Már javában folyt az ebéd, amikor teljesen váratlanul betoppant Pjotr Petrovics. A vendégsereg füle hallatára azzal vádolta meg Szonyát, hogy amíg a szobájában volt, ellopott tőle egy százrubelest. Olyan vakmerő határozottsággal beszélt, hogy a kínos helyzetben nehéz lett volna kétségbe vonni az igazát. Ráadásul, mikor megmotozták a lányt, a zsebéből nyolcrét hajtott százrubeles pottyant ki. A helyzet csak zűrzavarosabb lett, amikor belépett Lebezjatnyikov is, és hazugnak nevezte Luzsint: azt állította, hogy ő maga csempészte a lány zsebébe a pénzt. Végül Raszkolnyikov kért szót, és felfedte Luzsin indítékait: a férfi be akarta bizonyítani, hogy Szonya nemcsak kétes hírű nőszemély, hanem tolvaj is. Ezzel őt és a családját akarta szembeállítani, így remélve sikereket Dunyánál, aki kikosarazta. Luzsint szégyenszemre innen is elzavarták.

Raszkolnyikov Szonya után sietett. Tudta, hogy el kell mondania, ki volt Lizaveta gyilkosa. A lány nem értette, honnan lehet tudomása a gyilkos kilétéről, erre Raszkolnyikov csak ennyit mondott:

-      Nem találod ki? Nézz meg jól!

Egy döbbent perc telt el némán. A lány arca kísértetiesen emlékeztette Lizaveta arcára. Szonya az ágyra rogyott, majd megragadta a fiú kezeit, és sokáig némán szorította.

-      Hogy tehette ezt magával? Ó, mennyire boldogtalan lehet, mennyire szenvedhet – sóhajtotta.

Megfogadták, hogy soha többé nem hagyják el egymást. Raszkolnyikov megpróbálta elmagyarázni tettének indítékát. Nem a pénz miatt ölt. Arra volt kíváncsi, hogy ha Napóleon az ő helyében lenne, vajon elkövetne-e gyilkosságot, ha nem látna más módot arra, hogy elinduljon a pályáján. Nem riadna vissza semmitől

Szonya nem értette a példát, így a fiú újra és újra megpróbálta szavakba önteni az elveit. Jólesett neki, hogy valakivel megoszthatja gondolatait, régen nem beszélt már így senkivel.

-      Hiszen csak egy férget öltem meg! – folytatta szinte önkívületben. – Megdühödtem, egy rögeszme vert bennem gyökeret…Nem, nem így volt…Csak merni akartam! Jogom van-e uralkodni? Ölni akartam, csakis magam miatt, kíváncsi voltam, átmerem-e hágni a törvényt. Ki akartam próbálni magamat, hogy féreg vagyok-e, vagy ember. De magamat öltem meg, nem az öregasszonyt. Agyoncsaptam magamat!

Szonya sajnálattal nézett a fiúra, és azt tanácsolta neki, hogy tárja ki a lelkét, mondja ki a világ előtt: „Öltem!”. Akkor az Isten új életet ad. Vállalnia kell a szenvedést, és ezzel megváltania magát. Raszkolnyikov azonban visszariadt attól a gondolattól, hogy a rendőrségre menjen. Ott nem értenék meg, kiröhögnék.

Szomorúan, leverten ültek egymás mellett, mint két hajótörött. A lány egy keresztet ajándékozott neki, hogy együtt vállalják a szenvedést. Ekkor Lebezjatnyikov kopogtatott az ajtón azzal a hírrel, hogy Katyerina Ivanovna megtébolyodott. Valóban, az asszonyt túlzottan megviselték a lezajlott események, kilátástalan jövője és betegsége. Magából kikelve ordítozott, majd elterült az utca kövezetén. Nem a kövön ütötte meg magát, a torkából ömlött a vér. Szonya szobájába vitték, de nem élt már sokáig. Az összeverődött tömegben Szvidrigaljov lépett oda Raszkolnyikovhoz:

-      A temetést magamra vállalom, és a tízezer rubelt a gyermekekre fordítom. Hogy miért teszem? Emberségből, hiszen ő nem féreg volt, mint egyes uzsorásnék. – Ezzel a fiúra hunyorított.

A diákban megfagyott a vér. Honnét tudhat a másik mindenről? A férfi elárulta neki, hogy a szomszéd lakást bérelte ki, és a vékony válaszfalon keresztül minden szót hallott.

 

A temetést követő napok összecsomósodtak az emlékezetében. Ez az állapot egészen a végső összeomlásig tartott. Apátia vett erőt rajta, csak kódorgott a városban, maga sem tudta, miért. Aztán Razumihin toppant be hozzá, hogy mi van vele. A húga szeretőre gyanakodott, Razumihin politikai összeesküvésre. Távoztában csak úgy mellékesen jegyezte meg, hogy beszélgetett Porfirijjel: Mikolaj, a mázoló magára vállalta a gyilkosságot, a nyomozó pszichológiai módszerével mindent kiszedtek belőle.

Raszkolnyikov már éppen elhatározta, hogy megkeresi Szvidrigajlovot, amikor az ajtóban Porfirij bukkant fel. Azért jött, hogy nyíltan beszéljenek egymással.

-      Előző beszélgetésünk végén mindkettőnknek remegett a térde, kemény ellenfél volt. Régóta figyelem már, először a zálogtulajdonosok között bukkant fel a neve, majd a rendőrségi ájulását mesélte el nekem valaki. Eszembe jutott a cikke. Tudtam, hogy előbb-utóbb ismét fel fog bukkanni, ha gyilkolt. És valóban, először Zamjotovnál jelentkezett, utána nálam is. Az apró mozzanatok szabályos sorrá álltak össze, és bár az egész pszichológiai alapokon épült fel, bizonyíték pedig nem volt, mégis meggyőződésem volt, hogy helyes nyomon járok. Ekkor zavarta össze a képet Mikolka. Szenvedni akart ő is, de könnyű volt belátni, hogy nem követhette el a tettet. Nem, nem Mikolka volt, dehogyis Mikolka…Ön, Rogyion Romanovics, ön a gyilkos…

Raszkolnyikov tiltakozott, de Porfirijt nem sikerült meggyőznie. A nyomozó azt ajánlotta neki, hogy jelentkezzen önként a rendőrségen, ez enyhítő körülmény, de a diák hallani sem akart erről. Porfirij már tudta, hogy Raszkolnyikov vállalni akarja majd a szenvedést. Elköszönt és távozott.

Raszkolnyikov ezután megkereste Szvidrigaljovot. A férfi hosszan fecsegett az életéről, legfőképp Avdotya Romanovráról, aki megváltotta őt. A fiú ebből arra következtetett, hogy még mindig tervei vannak a húgával, de Szvidrigaljov hallani sem akart erről Nem hozta szóba a gyilkosságot, csak éppen célzott rá a beszélgetésük végén.

Szvidrigaljov ezután a fiú tudta nélkül Avdotya Romanovnával találkozott. A lakására hívta a lányt. Elmondta, hogy hallgatózott, és tudomására jutott, hogy Raszkolnyikov ölte meg az öregasszonyt és Lizveta nevű húgát.

-      De még talán megmenthetjük. Vannak összeköttetéseim, tudok útlevelet szerezni. Csak egy szavába kerülne!

Dunya menekülni próbált, de az ajtót zárva találta. Előkapott egy pisztolyt, és rálőtt a férfira, de nem találta el. A férfi átölelte, szorosan tartotta.

-      Hát nem szeretsz? – kérdezte halkan

A lány csak a fejét rázta meg. Szvidrigaljov egy pillanatig még tartotta, majd eleresztette a karjaiból, és hagyta, hogy a lány elszaladjon. Még egy gyötrelmes éjszakát virrasztott végig, aztán főbe lőtte magát.

Raszkolnyikov egynapos vívódás után fölkereste anyját. Elbúcsúzott tőle, azt mondta, hosszú útra indul. A lakásán Dunya várt rá. A fiú beismerte előtte, hogy vereséget szenvedett, és bocsánatáért esedezett. Szonyától is elbúcsúzott, és elindult a rendőrség felé. Látta, hogy a lány követi, egy bódé mögül figyelte őt, és a fiú megértette, hogy Szonya nem fogja soha elhagyni. Rogyadozott a lába a lépcsőn, a teste jéghideg lett, amikor benyitott az ajtón. Azt mondta, Zamjatovot keresi, de azt felelték, hogy nem dolgozik már ott. Szvidrigaljov öngyilkosságáról is tudomást szerzett, elmondták neki, hogy csak két sort hagyott hátra, hogy ne okoljanak mást a haláláért. Raszkolnyikov sietve elköszönt, és imbolyogva kiment.

Az udvaron Szonyával találta szemben magát. Egy darabig nézett rá, majd kis mosollyal visszafordult, és újból felment a rendőrségre. Látták rajta, hogy rosszul van. Vizet hoztak neki.

-      Én voltam. Én öltem meg az öreg hivatalnoknét és a húgát, baltával agyonütöttem és kiraboltam.

 

Szibériába került. Már másfél éve raboskodott a fegyházban. A tárgyaláson nem próbálta enyhíteni tettét, megmutatta a követ is, ahová a rablott holmit rejtette. Azt, hogy mag sem tudta, mit és mennyit rabolt, időleges elmezavarnak tudták be. Önkéntes vallomása ( mely Mikolájra nézve felmentő volt), valamint barátja, Razumihin tanúvallomása alapján csupán nyolc évi kényszermunkára ítélték.

Raszkolnyikov anyját az ítélet nagyon megviselte, ágynak esett. Amikor két hónappal az ítélethozatal után Razumihin elvette Dunyát feleségül az öröm és a felfokozott izgalmak forrólázat okoztak nála, és két hétre rá meghalt.

Szonya elkísérte Raszkolnyikovot Szibériába is, a rabkaszárnyában ugyan nem lehetett vele, de időnként meglátogatta. A fiú beletörődött a büntetésbe, a bilincseit jóformán nem is érezte. A bűnét nem bánta meg, csak abban tartotta magát bűnösnek, hogy nem tudta elviselni a bűn tudatát, és önként feladta magát. Semmire nem becsülte az életét.

Szonya egyik látogatása ébresztette rá, hogy őszintén szereti a lányt. A lábai elé borult. A szerelemben támadtak fel mindketten. Elhatározták, hogy türelemmel várnak. Raszkolnyikov párnája alatt ott volt az Evangélium. Még nem tudta, hogy az új életet nem adják ingyen, de ez már egy másik történet, a mostani itt véget ér.