A rét a patak mentén tele van már
sárga, fényes levelű virággal. A gólyavirág az. Mikor a gólyavirág megjelenik,
már akkor várjuk a gólyát. Az igazi tavaszt a gólya hozza meg. Tavaly már
József-napkor virított a gólyavirág, és néhány nap múlva rá megérkezett a
gólya. Az idén csak gyümölcsoltókor láttam az első gólyavirágot a Tuli gyerek
kalapján. De késett is a gólya.
- Valami bajba kerülhetett - vélekedett Fodor András.
Mert csak egy gólyapár lakik nálunk, és az a Fodor Andrásék házán lakik. Gólyameggondolás szerint Fodor András a legbecsületesebb ember a faluban, és a vadász a leggonoszabb. Ha Fodorék járnak a réten, a gólya nem is repül föl a vízből, csak éppen hogy rájuk tekint, de ha a vadász megy arra, bármilyen messze is jár őtőle, ijedten kanyarodik föl a magasba. Az nem is jó ember: villámlani tud, meg mennydörögni.
Hát egy napon hallom ám a veres Gál gyerek hangját, amint kiabálja az ablakom alatt:
- A gólya! A gólya!
Hát csakugyan itt a gólya. A nyakát meg a lábát hosszan elnyújtva, lassan és méltósággal kereng a magasban. Egyre alább-alább ereszkedik, és leszáll egyenesen a Fodorék házára. Megáll ott a fészke szélén, és elégedetten, vidáman kelepel.
A szomszédok összefutnak. A szép Szabó Magda is kiáll a konyhaajtóba. A tenyerét a szeméhez tartja: nézi mosolyogva a gólyát. A gólya lengő ugrásokkal jár ide-oda a fészke körül.
- Hát a feleséged hol marad, hej! - kiáltja fel hozzá a bakter.
- Az később jön - magyarázza Fodor András -, később jön az asszonyokkal.
És míg a gólya a fészkének örülve ugrál a háztetőn, a gyerekek lenn az udvaron fél lábon táncolva éneklik:
Gólya, gólya, gilice!
Mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
Magyar gyerek gyógyítja.
A napfény szelíden árad a felhők közül. A faluban mintha ünnep volna. Még az öreg nagyszakállú, vak koldusunk is megáll a kocsiút közepén. Nyugodt és méltóságos arcával a gólya felé fordul, és a kezét füléhez emeli, hogy jobban hallja a kelepelést.
Április első napján egyszerre tíz gyermekem maradt el az iskolából. Elmaradt a kis Tabi Jóska is. Jóska egy pisze orrú, tüskés hajú, kedves kis vidám kölyök. Azért sajnálom, mert csak most kezdte megérteni, hogy a betűk mire valók a világon. Ha még három napig bejár, a jövő ősszel már olvasni fog, ha pedig most elmarad, úgy elfelejti a betűket, mintha sose látott volna egyet se.
A többi kilenc gyerekért elküldtem. Tabi Jóskáért meg elmentem magam.
- Jó napot, Tabiné - mondom az udvarra belépve -, már csak eljöttem magam, hogy megnézzem, micsoda baj esett maguknál.
Tabiné éppen a vásznait rakta elő, hogy kiterítse a napra. Látszott az arcán meg a szemén, hogy meglepte a látogatásom. Fekete szemű asszony, de jámbor és félénk, mint akinek kék a szeme.
- Nincs nálunk semmi baj - feleli, fölkelve a vászon mellől - , tessék besétálni.
- Már hogyne volna baj - mondom az udvaron maradva -, az a Jóska gyerek bizonyosan beteg, ne is tagadja.
- Dehogy beteg - mondja az asszony mosolyogva -, olyan az, mint a fürj.
- No, csak ne tagadja, lelkem, beteg az, ha nem eresztették ma az iskolába. Maga okos asszony, Tabiné, maga tudja, hogy jobb kincset nem hagyhat a fiának, mint a sok szép tudást, meg az emberséget, amit az iskolában tanul. Hát csak hadd lássam azt a gyereket, mi a baja?
Tabiné erre még pirosabbá válik. A kezét dörzsöli, a fejét szégyenlősen oldalra hajlítja:
- Hát bizony, lelkem, tanító uram, elküldtem ma Jóskát libalegeltetni.
S mentegetőzve tette hozzá:
- Nincs több gyermekem, tanító úr, aztán a libáimnak most már legelő kell.
- Hát tudom én azt, szegény Tabiné, hogy ahány liba, kétszer annyi forint az ősszel, és hogy maguknak kell az adóra, de látja, lelkem, most már csak egy hét, aztán meglesz a vizsgálat. A Jóska esze meg éppen most indult kinyílásnak, mint ahogy a rózsa kinyílik, angyalom: aztán ha most kifog az iskolából, visszahúzódik a gyerek esze, mint a csigabiga, lelkem, aztán elő sem jön megint egy esztendeig. Szivesen látom, galambom, a vizsgálaton.
Délután már megint ott ült a kis pisze, eleven szemű gyermek is az iskolában. A haja úgy állott, mint egy csomó zsindelyszeg, és meg volt mosdatva, mint valami királyfi. Arcáról komoly büszkeség sugárzott. Hogyisne: maga a tanító kivánta őt vissza a libalegelőről.
A kertemben két fa áll dús virágruhában: az őszibarackfán halvány rózsaszínben, a kajszibarackfán meg pompás fehérben, mint valami hercegi menyasszony.
A többi fa is mind rügyedzik, bimbódzik. A földből erő és élet hajt fölfelé. Gyönge kis sápadt-zöld levelek bújnak ki a rög alól, és szétterjesztik a napon remegő vállukat. Élni és lélegzeni óhajt minden. Mert a fa is lélegzik, és érzés van benne. A virágzó szép barackfáim is lélegzenek, éreznek, sóhajtanak, remegnek: mintha tudnák, hogy a pompájuk szép, és hogy a nap őket nézi. Mily kedves a napfény! Mily gyönyörű az élet!
A virágokat méhek döngicsélik körül. Ringatódznak a levegőben virág alatt, virág felett. Bele-beleszállnak a virág mélyibe. Egy-két pillanatra elnémulva fürödnek a finom sárga virágporban, aztán édes zengéssel emelkednek újra ki, szállanak új bokrétára.
Ezek Varga Ádámnak méhei.
Varga Ádám tudós és jeles ember, mert csizmadia. A méheket is ő fogta, és megbabonázta úgy, hogy tőle már máshoz nem mennek. Március első szerdáján föltette nagy kerek okuláréját, és kiment a méhesbe. Valami vörös posztót terített a kas elé. S kinyitotta a kis kas-ajtót.
- Atya, Fiú, Szentlélek nevében induljatok, rakodjatok, minden mézet behordjatok!
És a kis méhek Varga Ádámnak a szavára elő is bújtak a lyukon. Megdörzsölték álmos kis szemüket: tántorogtak, jóízűen nyújtózkodtak, aztán zim-zum, fölrepültek a vörös posztóról, körülmuzsikálták egynéhányszor a kast, és megindultak egyenkint, hármankint, tizenkint, szét a virágos világba, az ezüstös fűzbarkák közé, patakpartra, rétországba, erdők végtelenségébe. Valahányszor hazatértek, mindig megújságolták az őröknek meg a királynénak, hogy az ibolya késik az idén, de a kökény meg a fűz több mézport ád, mint máskor. És bizonyára megújságolták az én barackfáimat is.
Szeretem a méhek muzsikáját. Ó, a kis együgyű munkások milyen jó kedvvel és mennyi buzgalommal szedik a mézet! Kinek szedik? Maguknak. Ki eszi meg? Varga Ádám csizmadia, meg a teremtés többi koronája. Mennyi igyekvés van ezekben a kis szárnyas bogarakban! Mennyi gond az nekik, hogy merre, hol keressék a frissen nyílt virágot? Milyen sietéssel ereszkednek egy-egy most nyílott, mézzel telt virágcsoportra, és cipelik haza mély lassú repüléssel az édes kis terhüket, egy-egy századrésznyi picinyét egy csepp méznek. Talán az egész napi munkája sem több egynek-egynek egy csöpp méznél, s napszállat után a kasnak
minden népe elfáradtan hajlik pihenő alvásra.
De szeretem a munkájukat nézni és a muzsikájukat hallgatni! Ahogy körüllengik a vén virágzó fáimat, azt gondolom, templomban vagyok: a két fa menyasszony, s a méhek Istennek apró muzsikusai. Fölülről lemosolyog a nap nyájas világa, és a méla csöndben ezernyi fűszál hallgatja velem a méheknek hullámzó, méla, szent zenéjét.
A kertek alján zöld a pázsit, és a zöld pázsiton apró, sárga libák. Éppen olyan a színűk, mint a láncvirágé. Mintha a láncvirág megnőne nagyra és gömbölyűre, és egyszer csak elkezdene két piros lábon járni. Még a pihéjük is olyan, csakhogy finomabb.
A libák mellett Tabi Jóska gyerek heverész, meg a kis Vas Rozi. No, nagy feladat ez! Királyság! A király Tabi Jóska. A királyné meg Vas Rozi. Koronájuk is van pitypangból. A népség meg: a libák.
Jóska gyerek tanítás után kihajtotta a libákat. A libák a füvet csipkedik. Az öreg lúd vezeti őket. Nem csekély gond ám lúdnak lenni, ezt meggondolhatja akárki. Lám, az öreg lúd minden pillanatban féloldalt fordítja a fejét, és fölkacsint az égre. Olyan, mintha valami bölcs mondáson gondolkodna ilyenkor. Pedig nem azon gondolkodik, hanem a héját vizsgálja, hogy nem kóvályog-e a magasban.
A két gyerek meg is bízik benne. Összeülnek a fűben egy cserebogár mellett, amelyik most bújt ki a puha földből. Annak segítenek: fűszálakat raknak eléje, hogy kimászhasson. A kis ostoba, mogyoró színű cserebogár bizalommal fogadja a segítséget. Fölkapaszkodik és mászik, mászik a fűszálon fölfelé, aztán meg a Jóska gyerek ujján még feljebb. Egyszer csak szétnyitja gyönge kis barna szárnyait: fölül a két keményet, alul a két finom fátyolszárnyat, és - brim-brum - halk búgással tovarepül.
A két gyerek bámulva és tetszéssel néz utána. Jóska legyűri a kalapja szélét, hogy a nap szemébe ne süssön. Aztán, mikor már a cserebogár elkeringélt a messzeségbe, a két gyerek vékony cérnahangon nótába fog:
Zápoj esső, süjü esső, huj a mados edetbű,
Bojdogtajan cat én vadot ededű.
- Valami bajba kerülhetett - vélekedett Fodor András.
Mert csak egy gólyapár lakik nálunk, és az a Fodor Andrásék házán lakik. Gólyameggondolás szerint Fodor András a legbecsületesebb ember a faluban, és a vadász a leggonoszabb. Ha Fodorék járnak a réten, a gólya nem is repül föl a vízből, csak éppen hogy rájuk tekint, de ha a vadász megy arra, bármilyen messze is jár őtőle, ijedten kanyarodik föl a magasba. Az nem is jó ember: villámlani tud, meg mennydörögni.
Hát egy napon hallom ám a veres Gál gyerek hangját, amint kiabálja az ablakom alatt:
- A gólya! A gólya!
Hát csakugyan itt a gólya. A nyakát meg a lábát hosszan elnyújtva, lassan és méltósággal kereng a magasban. Egyre alább-alább ereszkedik, és leszáll egyenesen a Fodorék házára. Megáll ott a fészke szélén, és elégedetten, vidáman kelepel.
A szomszédok összefutnak. A szép Szabó Magda is kiáll a konyhaajtóba. A tenyerét a szeméhez tartja: nézi mosolyogva a gólyát. A gólya lengő ugrásokkal jár ide-oda a fészke körül.
- Hát a feleséged hol marad, hej! - kiáltja fel hozzá a bakter.
- Az később jön - magyarázza Fodor András -, később jön az asszonyokkal.
És míg a gólya a fészkének örülve ugrál a háztetőn, a gyerekek lenn az udvaron fél lábon táncolva éneklik:
Gólya, gólya, gilice!
Mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
Magyar gyerek gyógyítja.
A napfény szelíden árad a felhők közül. A faluban mintha ünnep volna. Még az öreg nagyszakállú, vak koldusunk is megáll a kocsiút közepén. Nyugodt és méltóságos arcával a gólya felé fordul, és a kezét füléhez emeli, hogy jobban hallja a kelepelést.
Április első napján egyszerre tíz gyermekem maradt el az iskolából. Elmaradt a kis Tabi Jóska is. Jóska egy pisze orrú, tüskés hajú, kedves kis vidám kölyök. Azért sajnálom, mert csak most kezdte megérteni, hogy a betűk mire valók a világon. Ha még három napig bejár, a jövő ősszel már olvasni fog, ha pedig most elmarad, úgy elfelejti a betűket, mintha sose látott volna egyet se.
A többi kilenc gyerekért elküldtem. Tabi Jóskáért meg elmentem magam.
- Jó napot, Tabiné - mondom az udvarra belépve -, már csak eljöttem magam, hogy megnézzem, micsoda baj esett maguknál.
Tabiné éppen a vásznait rakta elő, hogy kiterítse a napra. Látszott az arcán meg a szemén, hogy meglepte a látogatásom. Fekete szemű asszony, de jámbor és félénk, mint akinek kék a szeme.
- Nincs nálunk semmi baj - feleli, fölkelve a vászon mellől - , tessék besétálni.
- Már hogyne volna baj - mondom az udvaron maradva -, az a Jóska gyerek bizonyosan beteg, ne is tagadja.
- Dehogy beteg - mondja az asszony mosolyogva -, olyan az, mint a fürj.
- No, csak ne tagadja, lelkem, beteg az, ha nem eresztették ma az iskolába. Maga okos asszony, Tabiné, maga tudja, hogy jobb kincset nem hagyhat a fiának, mint a sok szép tudást, meg az emberséget, amit az iskolában tanul. Hát csak hadd lássam azt a gyereket, mi a baja?
Tabiné erre még pirosabbá válik. A kezét dörzsöli, a fejét szégyenlősen oldalra hajlítja:
- Hát bizony, lelkem, tanító uram, elküldtem ma Jóskát libalegeltetni.
S mentegetőzve tette hozzá:
- Nincs több gyermekem, tanító úr, aztán a libáimnak most már legelő kell.
- Hát tudom én azt, szegény Tabiné, hogy ahány liba, kétszer annyi forint az ősszel, és hogy maguknak kell az adóra, de látja, lelkem, most már csak egy hét, aztán meglesz a vizsgálat. A Jóska esze meg éppen most indult kinyílásnak, mint ahogy a rózsa kinyílik, angyalom: aztán ha most kifog az iskolából, visszahúzódik a gyerek esze, mint a csigabiga, lelkem, aztán elő sem jön megint egy esztendeig. Szivesen látom, galambom, a vizsgálaton.
Délután már megint ott ült a kis pisze, eleven szemű gyermek is az iskolában. A haja úgy állott, mint egy csomó zsindelyszeg, és meg volt mosdatva, mint valami királyfi. Arcáról komoly büszkeség sugárzott. Hogyisne: maga a tanító kivánta őt vissza a libalegelőről.
A kertemben két fa áll dús virágruhában: az őszibarackfán halvány rózsaszínben, a kajszibarackfán meg pompás fehérben, mint valami hercegi menyasszony.
A többi fa is mind rügyedzik, bimbódzik. A földből erő és élet hajt fölfelé. Gyönge kis sápadt-zöld levelek bújnak ki a rög alól, és szétterjesztik a napon remegő vállukat. Élni és lélegzeni óhajt minden. Mert a fa is lélegzik, és érzés van benne. A virágzó szép barackfáim is lélegzenek, éreznek, sóhajtanak, remegnek: mintha tudnák, hogy a pompájuk szép, és hogy a nap őket nézi. Mily kedves a napfény! Mily gyönyörű az élet!
A virágokat méhek döngicsélik körül. Ringatódznak a levegőben virág alatt, virág felett. Bele-beleszállnak a virág mélyibe. Egy-két pillanatra elnémulva fürödnek a finom sárga virágporban, aztán édes zengéssel emelkednek újra ki, szállanak új bokrétára.
Ezek Varga Ádámnak méhei.
Varga Ádám tudós és jeles ember, mert csizmadia. A méheket is ő fogta, és megbabonázta úgy, hogy tőle már máshoz nem mennek. Március első szerdáján föltette nagy kerek okuláréját, és kiment a méhesbe. Valami vörös posztót terített a kas elé. S kinyitotta a kis kas-ajtót.
- Atya, Fiú, Szentlélek nevében induljatok, rakodjatok, minden mézet behordjatok!
És a kis méhek Varga Ádámnak a szavára elő is bújtak a lyukon. Megdörzsölték álmos kis szemüket: tántorogtak, jóízűen nyújtózkodtak, aztán zim-zum, fölrepültek a vörös posztóról, körülmuzsikálták egynéhányszor a kast, és megindultak egyenkint, hármankint, tizenkint, szét a virágos világba, az ezüstös fűzbarkák közé, patakpartra, rétországba, erdők végtelenségébe. Valahányszor hazatértek, mindig megújságolták az őröknek meg a királynénak, hogy az ibolya késik az idén, de a kökény meg a fűz több mézport ád, mint máskor. És bizonyára megújságolták az én barackfáimat is.
Szeretem a méhek muzsikáját. Ó, a kis együgyű munkások milyen jó kedvvel és mennyi buzgalommal szedik a mézet! Kinek szedik? Maguknak. Ki eszi meg? Varga Ádám csizmadia, meg a teremtés többi koronája. Mennyi igyekvés van ezekben a kis szárnyas bogarakban! Mennyi gond az nekik, hogy merre, hol keressék a frissen nyílt virágot? Milyen sietéssel ereszkednek egy-egy most nyílott, mézzel telt virágcsoportra, és cipelik haza mély lassú repüléssel az édes kis terhüket, egy-egy századrésznyi picinyét egy csepp méznek. Talán az egész napi munkája sem több egynek-egynek egy csöpp méznél, s napszállat után a kasnak
minden népe elfáradtan hajlik pihenő alvásra.
De szeretem a munkájukat nézni és a muzsikájukat hallgatni! Ahogy körüllengik a vén virágzó fáimat, azt gondolom, templomban vagyok: a két fa menyasszony, s a méhek Istennek apró muzsikusai. Fölülről lemosolyog a nap nyájas világa, és a méla csöndben ezernyi fűszál hallgatja velem a méheknek hullámzó, méla, szent zenéjét.
A kertek alján zöld a pázsit, és a zöld pázsiton apró, sárga libák. Éppen olyan a színűk, mint a láncvirágé. Mintha a láncvirág megnőne nagyra és gömbölyűre, és egyszer csak elkezdene két piros lábon járni. Még a pihéjük is olyan, csakhogy finomabb.
A libák mellett Tabi Jóska gyerek heverész, meg a kis Vas Rozi. No, nagy feladat ez! Királyság! A király Tabi Jóska. A királyné meg Vas Rozi. Koronájuk is van pitypangból. A népség meg: a libák.
Jóska gyerek tanítás után kihajtotta a libákat. A libák a füvet csipkedik. Az öreg lúd vezeti őket. Nem csekély gond ám lúdnak lenni, ezt meggondolhatja akárki. Lám, az öreg lúd minden pillanatban féloldalt fordítja a fejét, és fölkacsint az égre. Olyan, mintha valami bölcs mondáson gondolkodna ilyenkor. Pedig nem azon gondolkodik, hanem a héját vizsgálja, hogy nem kóvályog-e a magasban.
A két gyerek meg is bízik benne. Összeülnek a fűben egy cserebogár mellett, amelyik most bújt ki a puha földből. Annak segítenek: fűszálakat raknak eléje, hogy kimászhasson. A kis ostoba, mogyoró színű cserebogár bizalommal fogadja a segítséget. Fölkapaszkodik és mászik, mászik a fűszálon fölfelé, aztán meg a Jóska gyerek ujján még feljebb. Egyszer csak szétnyitja gyönge kis barna szárnyait: fölül a két keményet, alul a két finom fátyolszárnyat, és - brim-brum - halk búgással tovarepül.
A két gyerek bámulva és tetszéssel néz utána. Jóska legyűri a kalapja szélét, hogy a nap szemébe ne süssön. Aztán, mikor már a cserebogár elkeringélt a messzeségbe, a két gyerek vékony cérnahangon nótába fog:
Zápoj esső, süjü esső, huj a mados edetbű,
Bojdogtajan cat én vadot ededű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése