A folyó partján alacsony, tömzsi
füzek állottak sorfalat, mint régi, hűséges katonák. Nagyobbára korhadt volt e
füzek törzse, de ágaikon, melyek szomorúan csüngtek alá a víz színére, volt még
valami kevés, késő őszi zöld. A hajnalok ekkortájt hűvösek voltak már s a
csípős hajnali szél végigborzongatta a füzek gallyait és didergő leveleket
sodort róla a folyó bágyadt tükrére.
Egy ilyen levélen két szúnyog bóbiskolt éppen. Két vénséges, sok világot látott, sok országot bejárt szúnyog. Az egyik - Zimegi bácsinak hívták - vak volt már hónapok óta. Valami kereskedősegéd ütötte ki még a tavaszon a szemét, mikor gondtalanul ide-oda kalimpált vékony sétabotjával a korzón. A másik sánta volt, bárha nem ilyen különös szerencsétlenség miatt. Nagyon öreg volt már Zümögi uram, csak szomorú roncsa egy hajdan daliás, szuronnyal fegyverzett, darázsderekú vitéznek.
Úgy találkoztak össze Zimegi meg Zümögi, ezen a sárguló fűzlevélen. Ott aztán megbeszélték, hogy ezentúl gyámolítani fogják egymást, hiszen egyedül nagyon öregek és tehetetlenek már. Zimegiben volt ugyan még jártányi erő, de mit használt ez, ha szemeit nem tudta használni és röptében minden kiálló tárgynak nekiütődött. Zümöginek viszont épek voltak még a látószervei, csak a lábai nemigen bírták már úgy, mint régen.
Mikor a levéllel együtt a vízre pottyantak és az eszeveszetten sodorni kezdte őket, Zimegit majd kirázta a hideg.
- Nézz körül, Zümögi komám, mert én nem látom, de úgy érzem, hogy valami nagy baj történhetett velünk.
- Bajnak baj történt - felelte Zümögi - , de nem olyan nagy, mintha kétszer ekkora történt volna. Annyi az egész, hogy árnyékos szállásunkkal együtt a vízbe pottyantunk.
- Akkor nyilván ütött az utolsó óránk - sápítozta Zimegi.
- Dehogy ütött, dehogy ütött. Csak ne fészkelődj olyan nagyon, mert megtalál billenni ez a vadonatúj csónak, amely most minket a vízen hordoz. Különben kifogástalan egy jószág ez, csak az a kár, hogy se evezőnk, se kormánylapátunk nincs.
- Hát akkor mégis jól éreztem - jajveszékelt Zimegi. - Akkor mégis el kell pusztulnunk szörnyű vízhalállal.
- Hol van az megírva - csattan fel Zümögi -, hogy vízhalállal kelljen elpusztulnunk. Látod én öregebb vagyok nálad, mégis több bennem a reménység az élethez, mint benned. Egyszerűen az fog történni, hogy a víz előbb-utóbb parthoz sodorja kicsiny hajónkat, s akkor aztán szépen kimászunk.
Miután ekképpen valahogy megnyugtatta az öreg, sánta Zümögi a reszketős, vak kollégát, elhatározták, hogy szükség esetén szárnyaik segítségével is megkíséreltessék a menekülést. Azalatt pedig, míg úgy szárítkoznak, az öregebb és tapasztaltabb Zümögi mesélni fog egyet mást Zimeginek
Egy ilyen levélen két szúnyog bóbiskolt éppen. Két vénséges, sok világot látott, sok országot bejárt szúnyog. Az egyik - Zimegi bácsinak hívták - vak volt már hónapok óta. Valami kereskedősegéd ütötte ki még a tavaszon a szemét, mikor gondtalanul ide-oda kalimpált vékony sétabotjával a korzón. A másik sánta volt, bárha nem ilyen különös szerencsétlenség miatt. Nagyon öreg volt már Zümögi uram, csak szomorú roncsa egy hajdan daliás, szuronnyal fegyverzett, darázsderekú vitéznek.
Úgy találkoztak össze Zimegi meg Zümögi, ezen a sárguló fűzlevélen. Ott aztán megbeszélték, hogy ezentúl gyámolítani fogják egymást, hiszen egyedül nagyon öregek és tehetetlenek már. Zimegiben volt ugyan még jártányi erő, de mit használt ez, ha szemeit nem tudta használni és röptében minden kiálló tárgynak nekiütődött. Zümöginek viszont épek voltak még a látószervei, csak a lábai nemigen bírták már úgy, mint régen.
Mikor a levéllel együtt a vízre pottyantak és az eszeveszetten sodorni kezdte őket, Zimegit majd kirázta a hideg.
- Nézz körül, Zümögi komám, mert én nem látom, de úgy érzem, hogy valami nagy baj történhetett velünk.
- Bajnak baj történt - felelte Zümögi - , de nem olyan nagy, mintha kétszer ekkora történt volna. Annyi az egész, hogy árnyékos szállásunkkal együtt a vízbe pottyantunk.
- Akkor nyilván ütött az utolsó óránk - sápítozta Zimegi.
- Dehogy ütött, dehogy ütött. Csak ne fészkelődj olyan nagyon, mert megtalál billenni ez a vadonatúj csónak, amely most minket a vízen hordoz. Különben kifogástalan egy jószág ez, csak az a kár, hogy se evezőnk, se kormánylapátunk nincs.
- Hát akkor mégis jól éreztem - jajveszékelt Zimegi. - Akkor mégis el kell pusztulnunk szörnyű vízhalállal.
- Hol van az megírva - csattan fel Zümögi -, hogy vízhalállal kelljen elpusztulnunk. Látod én öregebb vagyok nálad, mégis több bennem a reménység az élethez, mint benned. Egyszerűen az fog történni, hogy a víz előbb-utóbb parthoz sodorja kicsiny hajónkat, s akkor aztán szépen kimászunk.
Miután ekképpen valahogy megnyugtatta az öreg, sánta Zümögi a reszketős, vak kollégát, elhatározták, hogy szükség esetén szárnyaik segítségével is megkíséreltessék a menekülést. Azalatt pedig, míg úgy szárítkoznak, az öregebb és tapasztaltabb Zümögi mesélni fog egyet mást Zimeginek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése