Van a méhesemben
egy szalmadívány. Mikor a napóra igen fekete vonással mutatja a délutáni időt,
oda szoktam leheveredni és olvasgatni, vagy szenderegni. Mert olvasni jó, meg
aludni is jó. Mikor olvasok, úgy érzem, mintha egy másik embernek a lelke volna
bennem, és ez gyönyörűség: mikor pedig alszom, úgy érzem, mintha az én lelkem
volna egy másik emberben: és ez is gyönyörűség.
Most a néhai jó Szalárdi János Siralmas Magyar Krónikája van a kezemben, de se nem olvasom, se nem alhatnám: csak üldögélek a szalmadívány sarkán, és a fejemet a kezemre támasztva, elmélázva nézem az ajtó elé ereszkedő diófa lombjain át a kertemet. Micsoda sokadalma ez itt az életnek! Nincs a földön egy tenyérnyi térség, amelyen valami növény meg ne vetette volna a lábát. Ezernyi ezer rejtelmes élet emeli itt az ég felé leveleit meg a virágait. Táplálkoznak a földből: isszák a harmatot: várják a napot reggel, az éjjeli árnyékot este. Az ágak meg a levelek érintik, takarják, nézik egymást. A virágok ide-oda fordítják a fejüket: hajladoznak, mint a susogó leányok. Egy lila színű, bájos mákvirág mintha valamit keresne a földön. Egy liliom mintha a szilvafára nézne. És a borsóvirágok erre-arra hunyorgató mosolygó szemek. Mindezek között pedig ezernyi ezer más élet rejtőzik: csigabigák, akik föl-fölágaskodnak egy-egy levélre: végigsétálnak a cukorborsó karóján, és jobbra-balra gukkerozzák a kert világát: a rózsabokrokon gyönge kis arany szemű levelészek halványzöld tüllruhában: a ribizlibokrokon gömbölyű kis katicabogarak: szanaszét meg ide-oda vitorlázó pillangók, akik életének úri mivolta abból is kitetszik, hogy soha egyenes irányban nem szállanak, hanem csak ötlet szerint ki meg be, egyik virágcsárdából a másikba, és mindennap lerészegednek. Mennyi élet! És mindnek van gondolata, vágya, akarata, vidámsága vagy szomorúsága: mind családos életet él, szeretkezik, haragoskodik, dolgozik és alszik, éppúgy, mint az ember.
A méhes deszkáján egy kis nefelejcs-szín-kék pillangó jelent meg. Ismerem ezt a pillangófélét: a lycaenák bájos családjából való. Mikor a nap már lehajlóban van, ott rajzanak az erdő tisztásain, meg a kaszálatlan réteken, a láncvirág fehér pehelygolyói fölött: néha egy-egy csoport összegomolyodik a virágok fölött, és mint valami kék labda forog föl- és alászállva a levegőben. Mi ezeknek az életük? Csupa gondtalanság, játék és vidámság.
A kis pillangóról Bozóki Ilonka jutott eszembe, az én kis kék szemű, kék ruhájú tanítványom. Ilonka is a mezőn él, pitypangok, temondálfüvek, harangvirágok és kikericsek között, mert libapásztor. Kedves, kis fehér arcú gyermek. Napestig dalol, meg röpköd a mezőn. A minap, hogy a kőhídon megálltam, ott láttam őt a fű között. A fűzbokor árnyékában ült, és egy bodzafadarabra öltögetett rongyokat. A fadarabból baba lesz, a rongyokból selyemviganó. Aztán a fadarabot odaszorítja ahhoz az együgyű kis szívéhez. Szereti. Mert a szívnek szeretnie kell, ha rongy, ha fadarab!
Csöndesen álltam ott, mégis megérzett. Az ember megérzi hátulról is, ha nézik. Fölugrott, és hozzám futott. Átölelte a két lábamat, én pedig megsimogattam.
- Tudok még mindent - szólt a kezemet megfogva -, kérdezzen.
- Hát mondd meg, hogy miért teremtett téged a jóisten.
És a kisleány az iskolai éneklő hangon felelt:
- Azért, hogy őt megismerjem, szeressem, néki szolgáljak és üdvözüljek.
A szeme szinte könnybe lábadt a boldogságtól, hogy nekem felelni tudott. Aztán megmutatta a babáját. A babához adtam neki egy vörös selyempántlikát, ami a könyvemben hevert, meg kifaragtam a baba fejét.
Mondom, így eszembe jutott a kis Bozóki Ilonka, mikor a kék pillangó felém lebegett és leszállott egy rézszögre, éppen a macskám feje felett. A macskám ott aludt a napon. Szinte szétfolyva feküdt ott féloldalt, elnyújtva mind a négy lábát. Most azonban, hogy a pillangó odaröppent, megmozdult, és az egyik lábával rákapott. Azután lomha mozdulattal visszavonta a lábát: a szemeivel hunyorgott, megszagolta, és tovább aludt.
A pillangó pedig ott maradt szétesett szárnyakkal, mint két kék virágszirom. Soha többé nem látja ez a virágok országát, nem kereng a napon az ő kis testvéreivel. Volt. Nincs. Mi célja lehetett vele a teremtésnek, hogy életet adott neki, átdajkálta éveken keresztül a hernyó- meg a báb-alakon, aztán pompás kék bársonyszárnyakkal csinosította föl, és a virágok illatos világába tette lakónak, s végül egy nagyobb állat egyetlen vad mozdulatának engedte áldozatul.
Arra gondoltam, hogy megütöm a macskát. De minek? A természet gyilkossá nevelte, s csupán bennem kiáltott föl az igazság hangja megtorlásért.
Szerencséje volt mégis a macskának, hogy a kertajtó megzördülése elfordította tőle a figyelmemet. Ki jön? Egy ünnepi ruhába öltözött, sovány kis parasztasszony. Egyenesen a méhes felé tart. Félrehárítja az útba hajló almaágakat. Most megismerem: Bozókiné, az Ilonka anyja. Sír. Temetést jelent.
- Ki halt meg, lelkem?
- A kislányom.
- Ilonka?!
- Az.
- Mi baja volt? mi érte?
- Torokgyík.
Leült a deszkára, és nagy fehér zsebkendőjébe takarta el az arcát.
A macskám már eltűnt onnan. Nekem mégis úgy rémlett, mintha a fák árnyékában egy másik hunyorgó szemű, óriás fekete szellem-macska lebegne el, ahogy a ragadozók szoktak: lomhán és nesztelenül.
Most a néhai jó Szalárdi János Siralmas Magyar Krónikája van a kezemben, de se nem olvasom, se nem alhatnám: csak üldögélek a szalmadívány sarkán, és a fejemet a kezemre támasztva, elmélázva nézem az ajtó elé ereszkedő diófa lombjain át a kertemet. Micsoda sokadalma ez itt az életnek! Nincs a földön egy tenyérnyi térség, amelyen valami növény meg ne vetette volna a lábát. Ezernyi ezer rejtelmes élet emeli itt az ég felé leveleit meg a virágait. Táplálkoznak a földből: isszák a harmatot: várják a napot reggel, az éjjeli árnyékot este. Az ágak meg a levelek érintik, takarják, nézik egymást. A virágok ide-oda fordítják a fejüket: hajladoznak, mint a susogó leányok. Egy lila színű, bájos mákvirág mintha valamit keresne a földön. Egy liliom mintha a szilvafára nézne. És a borsóvirágok erre-arra hunyorgató mosolygó szemek. Mindezek között pedig ezernyi ezer más élet rejtőzik: csigabigák, akik föl-fölágaskodnak egy-egy levélre: végigsétálnak a cukorborsó karóján, és jobbra-balra gukkerozzák a kert világát: a rózsabokrokon gyönge kis arany szemű levelészek halványzöld tüllruhában: a ribizlibokrokon gömbölyű kis katicabogarak: szanaszét meg ide-oda vitorlázó pillangók, akik életének úri mivolta abból is kitetszik, hogy soha egyenes irányban nem szállanak, hanem csak ötlet szerint ki meg be, egyik virágcsárdából a másikba, és mindennap lerészegednek. Mennyi élet! És mindnek van gondolata, vágya, akarata, vidámsága vagy szomorúsága: mind családos életet él, szeretkezik, haragoskodik, dolgozik és alszik, éppúgy, mint az ember.
A méhes deszkáján egy kis nefelejcs-szín-kék pillangó jelent meg. Ismerem ezt a pillangófélét: a lycaenák bájos családjából való. Mikor a nap már lehajlóban van, ott rajzanak az erdő tisztásain, meg a kaszálatlan réteken, a láncvirág fehér pehelygolyói fölött: néha egy-egy csoport összegomolyodik a virágok fölött, és mint valami kék labda forog föl- és alászállva a levegőben. Mi ezeknek az életük? Csupa gondtalanság, játék és vidámság.
A kis pillangóról Bozóki Ilonka jutott eszembe, az én kis kék szemű, kék ruhájú tanítványom. Ilonka is a mezőn él, pitypangok, temondálfüvek, harangvirágok és kikericsek között, mert libapásztor. Kedves, kis fehér arcú gyermek. Napestig dalol, meg röpköd a mezőn. A minap, hogy a kőhídon megálltam, ott láttam őt a fű között. A fűzbokor árnyékában ült, és egy bodzafadarabra öltögetett rongyokat. A fadarabból baba lesz, a rongyokból selyemviganó. Aztán a fadarabot odaszorítja ahhoz az együgyű kis szívéhez. Szereti. Mert a szívnek szeretnie kell, ha rongy, ha fadarab!
Csöndesen álltam ott, mégis megérzett. Az ember megérzi hátulról is, ha nézik. Fölugrott, és hozzám futott. Átölelte a két lábamat, én pedig megsimogattam.
- Tudok még mindent - szólt a kezemet megfogva -, kérdezzen.
- Hát mondd meg, hogy miért teremtett téged a jóisten.
És a kisleány az iskolai éneklő hangon felelt:
- Azért, hogy őt megismerjem, szeressem, néki szolgáljak és üdvözüljek.
A szeme szinte könnybe lábadt a boldogságtól, hogy nekem felelni tudott. Aztán megmutatta a babáját. A babához adtam neki egy vörös selyempántlikát, ami a könyvemben hevert, meg kifaragtam a baba fejét.
Mondom, így eszembe jutott a kis Bozóki Ilonka, mikor a kék pillangó felém lebegett és leszállott egy rézszögre, éppen a macskám feje felett. A macskám ott aludt a napon. Szinte szétfolyva feküdt ott féloldalt, elnyújtva mind a négy lábát. Most azonban, hogy a pillangó odaröppent, megmozdult, és az egyik lábával rákapott. Azután lomha mozdulattal visszavonta a lábát: a szemeivel hunyorgott, megszagolta, és tovább aludt.
A pillangó pedig ott maradt szétesett szárnyakkal, mint két kék virágszirom. Soha többé nem látja ez a virágok országát, nem kereng a napon az ő kis testvéreivel. Volt. Nincs. Mi célja lehetett vele a teremtésnek, hogy életet adott neki, átdajkálta éveken keresztül a hernyó- meg a báb-alakon, aztán pompás kék bársonyszárnyakkal csinosította föl, és a virágok illatos világába tette lakónak, s végül egy nagyobb állat egyetlen vad mozdulatának engedte áldozatul.
Arra gondoltam, hogy megütöm a macskát. De minek? A természet gyilkossá nevelte, s csupán bennem kiáltott föl az igazság hangja megtorlásért.
Szerencséje volt mégis a macskának, hogy a kertajtó megzördülése elfordította tőle a figyelmemet. Ki jön? Egy ünnepi ruhába öltözött, sovány kis parasztasszony. Egyenesen a méhes felé tart. Félrehárítja az útba hajló almaágakat. Most megismerem: Bozókiné, az Ilonka anyja. Sír. Temetést jelent.
- Ki halt meg, lelkem?
- A kislányom.
- Ilonka?!
- Az.
- Mi baja volt? mi érte?
- Torokgyík.
Leült a deszkára, és nagy fehér zsebkendőjébe takarta el az arcát.
A macskám már eltűnt onnan. Nekem mégis úgy rémlett, mintha a fák árnyékában egy másik hunyorgó szemű, óriás fekete szellem-macska lebegne el, ahogy a ragadozók szoktak: lomhán és nesztelenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése