Gárdonyi Géza: A rózsatolvaj

 

A kisbíró belökte az ajtót, az ajtón meg belökte Bagolyt.

Bagoly valósággal úgy nézett a bíróra, mint a bagoly. Ugyanaz a ruha volt rajta, amelyet írnok korában viselt, csak a cipője nem volt ugyanaz, mert mezítláb járt már régen.

Különben a ruha éppen úgy elkopott, mint az ember. Ahhoz az elvadult, rendetlen, tüskés archoz nagyon hozzáilletek a százszínű, avult rongyok, és azokhoz a hidegtől elcserepesedett, kérges lábakhoz bizony nem is illett volna valami finom angol gyapjúnadrág.

Csimasz esküdt kihúzta az öklét a bekecs hasitékából, és gyöngéden meglökte az új jegyzőt:

- Evvót a kisasszony szeretője!

A jegyző nagy érdeklődéssel vizsgálta a csavargót: hogyisne, mikor a másik eleven alakját is láthatja annak a szomorú történetnek, amit a sályi fák regélnek, sályi szellők elsuttognak, és a sályi hold megálmod.

A fülébe csendül a nóta, mit annyiszor hallott a réten, mezőkön, ami esténként most is kisír a fonókból:

Nagyságos úr, kérem az egekre:
Adja nekem a kisasszonyt örökre!
- - - - - - - - - - - - - - -
Nagyságos úr csak nevetett, nevetett:
Az ifiúr szeme gyöngyöt pergetett!
- - - - - - - - - - - - - - -
Száz rózsa nyílt az uraság portáján,
Kettő hervadt a kisasszony orcáján:
Az uraság száz rózsáját odaadná,
Csak a kettőt még egyszer viríthatná!

S így ment a nóta tovább, egészen a fiatal írnok elbujdosásáig, megőrüléséig. Bezzeg szerette volna az öreg nagyságos úr visszahozni az írnokot, de úgy meg volt az bolondulva, hogy kötéllel sem bírták volna visszahozni.

No hát most itt áll a sokat emlegetett ifiúr. A szép kisasszonyt ma teszik a földbe, a regényhőst ma teszik dutyiba. De hogy is lehetett ily madárijesztőbe szerelmes az a szép kisasszony? No, már ilyen toprongyos, vad bolond miatt halálos vétek volt olyan szép leánynak meghalni!

A kisbíró bal kezébe fogta a süvegét a somfabottal együtt, aztán a hüvelykujjával gesztikulálva adta elő az esetet:

- Onnan hozom, bíró uram, a kertésztől. Csaknem agyonverte, mer aszongya: ott lopott. Mondok, ha lopott is, mi köze magának ahhó, az a mi dógunk! Azé van a bíróság, hogy megítéjje!

Bagoly mindezt nem hallgatta. Kinézett az ablakon az udvarra. Ki tudott nézni, pedig a téli nap vakító fehér sugára egyenesen a szemébe tűzött. A bíróné egy nagyszemű kukoricarostát vizsgált. A rostán áthullott a napsugár: apró, fehér fényvirágok rezegtek, ingadoztak a fekete földön. Ezeket nézte-e Bagoly vagy a pirospozsgás bírónét? - ki tudná ilyen bolond fejnek a gondolatát! A jegyző kivette a pipát a szájából, forgó füstcsomót rebbentett a gerendák felé, aztán odafordult a bíróhoz, és így szólt:

- Bolondok fölött csak nem ítélünk!

A bíró vállat vont, és megemelte a szemöldökét.

- Mán amilyen az eset!

A jegyzőt láthatóan bántotta a paraszt-bölcsesség.

- Bolondokra nincs törvény!

- Hászen majd csinálunk rá.

Ezt a bíró olyan hangon mondta, mintha azt akarta volna a jegyzővel megértetni, hogy ő mindenre tud ítéletet.

A jegyző nem is szólt aztán semmit. Megfogta a kostökön lógó pipaszurkálót, és úgy belebökött a sistergő pipatorokba, hogy az menten kilyukad, ha tajtékból van.

- Hát loptál? - kérdezi a bíró, s látszott rajta, hogy jólesik neki a tegezés.

A kisbíró oldalba csiklandozta a Bagolyt a botjával.

- Azt kérdezi a bíró úr, hogy loptál-e?

( Ő is merte most már tegezni az írnokot!)

A csavargó összerezzent az érintésre: kimeresztett szemei rávillantak a bíróra, aztán körülfutott tekintetével az esküdteken.

- Loptam! - rebegte. - Az üvegházba rózsák nyíltak, másutt elhervadtak!

- Minden fehér rózsát ellopott! - vágott bele a kisbíró röhögve.

- Aztán minek volt az neked? - kérdé szigorúan a bíró.

Az őrült rákapta keze-fejét a homlokára: tágra nyitott szemének könnyel befutott csillagai mereven néztek a szoba sárga földjére, és vérehagyott ajkain kireszketett a hang:

- A kisasszony koporsójára!