Szép asszony-királyunk, Mária
Terézia alatt még csak nagyon embrióban voltak a lóversenyek. Az epsomi és a
longchamps-i gyep még akkor igazán csak gyep volt: üdezöld fű termett rajta,
nem csengő-bongó arany. Széna a lovaknak és nem borostyán.
Minálunk pedig, azt hiszem,
legföljebb az előzködés lehetett meg a mai versenyekből. Az előzködés az ősapa.
Már talán Árpád is előzködött útközben a vezérekkel. A magyar népben eszerint mindig benne volt a lóversenyek
bacilusa. Mikor a vásárról hazafelé jönnek a parasztjaink szekereiken,
mérföldnyi területen folynak a lóversenyek: Gyű, Tündér! Gyű, Pajkos! A gazda
közibe vág a két griffnek: „ Hadd lássuk, hol termett több zab!” De az
ellenfelet is biztatják a kocsiba ülők: „ Ne sajnáld a lovat, mert nem püspök!”
Az országút fölvert porfelhőjében az egész vonalon fakó fogatok rohannak,
riasztó kurjongatások közt. Ezer meg ezer verseny dől el minden percben.
A királyné fülébe jutott az új
élvezet híre messze földről és meg is csiklandozta. Mert az asszony asszony,
még ha korona van is a fején. Elhatározta, hogy Bécsben is divatba hozza.
Természetesen sikerült. Mert a korona korona, még ha asszony fején van is.
Beszéltek az angol lordokról, hogy
egyenesen avégből nevelnek lovakat, hogy előzködjenek, arabs vért ersztve
beléjük. Hogy a westminsteri herceg mesterségesen soványítja magát és lovászait
a ló kedvéért, hogy könnyebbek legyenek a hátán. Pedig hát mi élvezet van
abban, ha az egyik ló hamarabb ér be a csóvához, mint a másik? Hiszen
szükségképpen elsőnek kell lenni valamelyiknek.
Laxenburgban volt az első efféle
verseny. Gróf Nádasdy uram, a vitéz generális rendezte és báró Feldeck, aki
Londonban járt őfelsége megbízásából, hogy szögről-végről kieszelje a
futtatások mivoltját. Pünkösd másodnapjára tűzték ki az ünnepélyt, mely zárt
körben folyt le. Csak a legmagasabb uraságok vehettek benne részt.
A felséges asszony lázas érdeklődésben
égett: minden követ, fát megmozdított a siker érdekében, még fiát, József
főherceget is megbíztatta, hogy jelenjen meg ott akkorra a lovaival.
- De ha nincsenek lovaim – felelt mosolyogva
a főherceg, aki jobban szerette a könyveket.
- Meg kell tenni – mondta a királyné
szigorral
Nem volt menekülés.
A királyfinak szót kellett fogadnia,
s lett belőle kínos udvari jelenet, emberöltők emlékezetében soha el nem
mosódó.
Jött a kitűzött nap, pünkösd
másodnapjának délutánja. A királyné sátort veretett a laxenburgi pázsiton, a
tavaszi napfény a sátor aranyos kopjáin tört meg és a vitézek csillogó
ruházatán. A királyasszony palotahölgyeivel a sátorból nézte az érkezőket, hogy
arcát a napfény meg ne süsse.
Mert még mindig őrizte az arcát,
amelyről azt énekelték volt a poéták, hogy barackvirággal festik be
reggelenként a tündérek. ( Hanem bizony a tündérek festéke már réges-régen
kifogyott a tégelyből.)
Rendre érkeztek a lovagok, a
Lobkowitzok, Kolowratok, a háromagyarú Kinskyek, a Kaunitzok, hímzett sörényes
oroszlánnal a paripa gránátszín takaróján. Jött Starhemberg János hókafejű
lován. De még a lovásza is vezetett hármat. Mind tüzes arabs faj, a vér szinte
lüktetni látszik a bőrük alatt.
Az urak félkört foglaltak a
sátornál, míg a jelt a császárné megadja, s akkor lóra kapnak, a második jelnél
egysorba verődnek. Mikor harmadszor is összeveri piciny tenyerét, akkor
megindulnak.
De még várni kell a királyfira. A
királyfi elkésett. Ni, amott jön! Most bontakozik ki a kanyargó útról a
kíséretével. A csatlósok négy lovat vezetnek utána.
Suttogó moraj kél. Csodálkozó
szisszenés, hullámzás. Imitt-amott titkon illetlen nevetgélés.
- Ah, ah! Ezek a lovak!
Csakugyan furcsák voltak. Az egyik
sovány, elcsigázott gebe, csak úgy zörögtek rajta a csontok, a hátulsó
ballábára sántított, de az egészséges lábait is alig bírta emelni. A másik
ellenben szilaj mén, mely rúgott, kapált és senkit sem hagyott felülni a
hátára.
Mintha csak ellentéte volna ennek a
harmadik paripa, egy kihízott, lusta állat, mely mozdulni sem bírt a
renyheségtől. Nemes alakú, formás lovacska volt a negyedik, de mind a két
szemére vak.
A királyné idegesen vonta kérdőre a
herceget: íves szemöldjei ráncokba vonódtak:
- Mi akar ez lenni, József? Miféle
állatok ezek?
- A vásárban válogattam őket össze.
- Mondhatom, értesz a lovakhoz –
jegyzé meg haragosan. – Ezekkel akarsz te előzködni az urak pompás paripáival?
- Éppen nem – felelte József – hanem a
politikai helyzetet akarom velök fölséged előtt feltárni.
- Halljuk! – mondta a királyné félig
gúnyosan, félig kíváncsian. – Halljuk, mi okosat gondolt ki a mi szeretett
fiunk?
- Az elcsigázott, sovány gebe a nép: a
féktelen, szilaj paripa a papság…
- Hallgass, hallgass!
De a királyfi arcát elöntötte a
melegség, kékes hamuszín szemeiben megcsillant a bátorság: nem tudott hallgatni
többé, vakmerően folytatta:
- Az elhízott, renyhe ló a nemesség…
- Ah – szólt a királyné csípősen. –
Nagyon elmés vagy, József. Nos, mit kell még hallanom a negyedik lovadról, a
vakról?
- Bocsánat, felség, a szavamért. Az te
magad vagy, aki nem látod, ami körülötted történik.
Eddig a hagyomány a „kínos
jelenetről”. Így volt, igaz vagy nem, ki tudná megmondani, de bármiként
történt, a királyfi ( kiből II. József lett) jól összeválogatta a maga négyes
fogatát, mert egy bizonyosan igaz, hogy ez a négy ló sebesen vitte őt kunyhótól
kunyhóig a népek szívébe.
Még ma is mesélgetik okoskodó
parasztok falusi lakodalmakon, vagy a szüreti tűznél csigért iszogatva a nagy
császárnak szatíráját, mely akkor egészen igaz volt, s mely még ma sem bír
átváltozni egészen nemigazzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése