George Cosbuc: Anyám

A partok közt gyors víz oson,
s elzúg az útszegélyig,
a nyárfák nedves alkonyon
örök zajuk zenélik.
Hol ösvény ösvényhez vezet,
s leér a kis malomba,
anyám, látlak zsuppal fedett
kis házadban borongva.

Ott fonsz a vén tűzhely megett,
a láng pattogva szökdel,
a gyér sövényből tépdesett
pár gally parázsa nyög fel:
pislákoló és reszkető,
még néha-néha lobban,
míg fényt és árnyat egybesző
a négy borús sarokban.

Két kis leányod fon veled,
apátlan mind a kettő,
kicsiny, de téged úgy szeret:
csupán George nem jő.
Sasokról, szörnyekről mesél
az egyik kis leánykád,
te hallgatod, hogy mit beszél,
és gond a gondba szánt át.

A szálad gyakran elszakad,
mert bú emészti lelked,
értetlenül suttog szavad,
s tekinteted merev lett
Orsód leejted szótlanul,
szétbomlanak a szálak…
nem bánt, ha bogra bog lazul -
s a lányok csak csodálnak.

-      Ó nem! Nehogy kétségbe ess!
Az ablakréshez állsz ott,
szemed merőn az éjbe les -
„Mit nézel?” – kérdi lányod.
„Ó, semmit…úgy rémlett nekem!”
s halálra fojt a bánat,
minden szavadból gyötrelem
s a gyász siralma árad.

Utóbb anélkül, hogy szemed
felnézne, szólsz:”Ma sejtem,
hogy holtom már közel lehet,
úgy szédül már a lelkem…
Mi bánt? Ó, el sem mondhatom,
van bátyátok, de messze…
Tán ő kopog az ablakon?
Mi ébresztett e neszre?

Nem ő…Ha épp most lépne be,
én még egy éltet élnék,
úgy vágyom, meghalok bele,
hogy egyszer láthassam én még.
De sorsom oly reménytelen,
tán így akarja Isten,
nehogy fiam velem legyen
halálos perceimben.”

Kinn zord az ég, vad szél vonyít,
be késő már az éjjel:
pihenni térnek lányaid -
de te komor kedéllyel
ott sírsz a tűznél csöndesen:
ő nem tér vissza többé! -
Csak későn alszol el, s velem
álmodsz te mindörökké!

/Ford.: Franyó Zoltán/