Hugo von Hofmannstahl: Élmény

Ezüstszürke pára töltötte a
derengő völgyet, mint mikor a hold
felhőkön szivárog át. De nem éj volt.
Az ezüstszürke völgy páráiba
veszett az én ködlő tudatom is,
s némán merített az üvegszerű
kavargás: elhagytam az életet.
És csodálatos virágok fogadtak,
sötéten-izzó kelyhek! Meleg árban
mintha topázok vörös-sárga fénye
tört volna át egy erdőn. Az egészet
bánatosan hullámzó, mély zene
töltötte. És egyet tudtam, noha
nem fogtam föl, tudtam: ez a halál.
Az vált zenévé, roppant vágyban és
édesen és sötéten-izzva, mint a
legmélyebb bánat rokona.
De, furcsa:
égő honvágy sírt bennem hangtalan
az élet után, sírt, ahogyan az sír,
aki, este, nagy, tengeri hajón,
óriás, sárga vitorlákkal a
város, a szülővárosa előtt
elhalad a mélykék vizen. Előtte
az utcák, és kutakat hall, szagolja
az orgona illatát, és magát is
látja a parton, ámult gyermeket,
ki sírni vágyik, s látja a szobáját
s a fényt benne a tárt ablakon át -
de a nagy tengerjáró elviszi,
némán, s viszik, mélykék vizen, a sárga,
idegenszerű, óriás vitorlák.

/Ford.: Szabó Lőrinc/