Robert Frost: Vénember téli éjszakán

Szürkén bámult be rá a külvilág
- Csillagokra szabdalta szét a vékony
Jég, mely az üres szobák ablakán ül.
Ő nem bámult rá vissza, mert kezéből
Ferdén, közelről tűzött rá a lámpa.
Miért is jött e nyikorgó szobába,
Nem bírt rájönni...nem hagyta a vénség.
Ott állt, hordók között, s nem tudta, mért.
Ahogy bedobogott, halálra rémült
Tőle a pince, s újra ráijeszt majd,
Mikor kicsörtet - rá, s a kinti éjre,
Mely oly jól ismeri a lomb zúgását,
Gallyreccsenést, mind e köznapi zajt, de
Ezt nem - mint ha doboz falán zörögnek...
Magának világított, senki másnak,
Ahogy ott ült, s ő tudja, mire gondolt,
Csöndes fénnyel, de kioltotta azt is.
Hagyta, hadd őrködjék eztán a hold,
A csorba hold, az a későn kelő hold,
Akármilyen, erre a célra jobb
A napnál: hogy ügyeljen fenn a hóra
A háztetőn, s falán a jégcsapokra...
Elaludt, a vaskályhában odébb-
Moccant egy fahasáb. Ő is mocorgott,
És nem zihált már úgy, de nem riadt föl.
Egy agg - csak egy -hogy is tartana fenn
Házat, tanyát, vidéket...s hogyha mégis,
Hát így teszi egy téli éjszakán.

/Ford.: Rakovszky Zsuzsa/