Jeppe Aakjaer: Jütland

Foszló köd rejti hazám mezeit,
kivillan a táj füve, kertje.
Háttal délnek, északra tekint,
ágyát a homokba vetette,
igazak álmát mégsem alussza soha,
ritkán békés e vidék:
viharok járnak,
nagy a hullám s vad,
veri habja a part peremét.

Patak szeli mélyen a völgyeket át,
a csermely mind belecsobban
s szelíden kanyarog tova tengeriránt,
folyónyi hatalmu habokkal.
Nyáreste, ha fénylik az alkonyi ég,
s ár ellen húz a lazac:
a káka, a sás
harmatragyogás,
álomban múlik a nap.

Soha még ily tág legelős terepet,
ily zöld rétet sose láttam!
Fényszarvú, sárgapatás tehenek
tocsognak a káka sarában,
a másodfü csikók, telt tomporuak,
hersentik a sík füveit,
bőrük színe rőt,
lábszáruk erős,
pofájuk oly enyhe, szelíd.

A róka a gátlejtőn napozik
bűnös lábát nyalogatván,
a rögöt szimatolgatják a nyuszik
a tarló bokrai alján.
A vidra le, mély odvába, buvik
félvén vadászt és ebeket.
Aranylile száll
kémlelve alá,
odalent vipera tekereg.

A szántón árnyként domb magasul,
tetején vörös áfonya, hanga,
köztük járkál a pacsirta, s dalol,
idehallatszik puha hangja.
Ameddig a szem ellát, érik a rozs,
völgyben, fennsíkon ring a kalász:
napfény s viharok
növelik a magot -
mint gyereket a ringatás.

Meglebben a hanga, a rozs kavarog,
hányódik a földön a szalma,
kövérhasu felhő fut nyugaton,
s árnyat vet az égre, suhanva.
Köröz a méh a paraszt fejinél,
s száll a kasba a hagyma mögött.
A két ló vihorász,
visszhangzik a ház
s az udvar a két kapu közt.

A rét odakint csupa zöld csibehúr,
rossz kéményen ül a kék ég,
egy szál kolbászt lógat csak a rúd,
nagy az adó, nagy a szegénység.
Csak a fecske sok itt e régi tanyán,
s a fal mentén a virág,
üröm a falakon,
meg az orgonalomb,
mely alatt kotlós karicsál.

Itt ült anyám, itt ült vala rég,
görnyedve, ha jött a sötét est,
kínálta minékünk melle tejét,
s dalt dúdolt, bánatos-édest.
Most kőgát oldalában nyugoszik,
sírjánál bodzafa, mák -
rossz, rossz a világ,
békét sose hágy -
menjünk búcsúzva tovább.

Mit adott volna e bú-baj teli lét,
mit rongya, lim-loma, gaza,
ha nem lett volna e nádi vidék,
hogy szívünk besugarazza?
Ha tengerről megtérve haza,
elfáradtan s öregen,
e múltbeli hang,
e kicsinyke patak
nem zengene dalt odalenn?

Ó, áldott föld! Valahány lakosod
jól tudja, nagyon, mi az ínség!
Nekem is földedből egy öl se jutott,
mentem próbálni szerencsét.
Bozótodból tovaűzettem,
nagymesszire, őszies ág:
de ha pattan az ág,
ha a vég belevág,
egy sírt adj majd legalább.

/Ford.: Bernáth István/