A Kárpátok Pozsonynál kezdődő láncolatában
valamennyi szomszédos csúcsnál magasabb az a kétágú hegy, amely Szomolány
várának romjai felett emelkedik. Az a hegy árulja el a környékbelieknek az ég
igazi akaratát, mert ragyogjon bár ennek az arculata mégoly álnokul
barátságosan - ama hegy hatalmas tölgyeinek morajló lombsuhogása, ha
mozdulatlanok is a völgybéli fák, arra inti a pásztort: igyekezzék mindazzal,
amit eladdig elmulasztott, mielőtt lezúdul a vihar borzalma a derült égből.
Némán engedelmeskednek a hatalmas
hegyi szellem figyelmeztetésének - nevét a szent borzadály nem engedi kiejteni,
mert emlékezetes a szigorú törvény, amelyet egykor ült az elnyomók felett, és a
viharzó utazás keresztül az éji erdőn, amely azóta jelzi, hogy ott van ő a
közelben.
Valamikor régen Szomolány az Erdődy
főúri család egyik tagjának volt a birtoka, de őt országos ügyek intézése arra
késztette, hogy a királyi palotában éljen, örökölt birtokától távol. Csongort,
házának egyik jobbágyát - aki azonban a vitézi háborúkban kiverekedte, hogy
felszabadítsák, és szabadságával együtt birtokot és tekintélyt is szerzett
magának -, megtette várának őrzőjévé, és felruházta őt azzal a hatalommal, hogy
apró-cseprő és sürgős ügyekben helyette járjon el: csakhogy a szolgának
születettet a felszabadítás nem tette szabaddá, és ráruházott uralmat szolgák
módjára gyakorolta.
Elviselhetetlenül szorongatta az
alája rendelteket, s leginkább azokat, kik ismerték őt alacsony sorában is, és
tanúi voltak felemelkedésének. Mint afféle harapós láncos kutya, úgy őrizte
gazdája fülét: jaj volt annak a szegény kérelmezőnek vagy panaszosnak, aki
meghallgatást kért: jócskán akadt, aki keményen megszenvedett ezért. Csongor
meg értett ahhoz, hogy azt a látszatot keltse: buzgalmáért gyűlölik és üldözik,
és Erdődy még jobban, még korlátlanabbul bízott benne, és még tanácstalanabbak
és kiszolgáltatottabbak lettek a szomolányi jobbágyok.
Egy napon Csongor felrendelt egy
szegény napszámost, rábízott egy urának szóló írást, és meghagyta, vigye el
Pozsonyba: de mindössze háromórányi időt engedélyezett az útra odafelé, egy óra
alatt adja át az írást, majd hazafelé ismét háromóra alatt tegye meg az utat!
A küldönc sopánkodott, hogy még egy
jó versenyparipa is alig győzné megtenni az utat kétannyi idő alatt. De Csongor
villámló tekintete és fenyegető szitkozódása beléfojtotta a szót. Bánatosan
útnak indult hát.
Nem messze a vártól, amint az erdő
kiugró szögleténél bekanyarodott, meglátott egy embert, aki lassan hajtotta
három fekete lótól vont kocsiját ugyanazon az úton. Szomorúan nézett fel rá,
mire a lovasgazda fékezett, kérdezte, mi bántja, és hívta, szálljon csak fel.
Egy irtózatos ostorcsapás, amely sokáig visszhangzott a dombok között, indulást
parancsolt a lovaknak, s azok száguldottak is, ahogy a szélvihar országokon
keresztül, s a küldönc ijedtében el is kábult, mígnem a kocsi megállt a külső
városkapu előtt, ahol a fuvaros azt mondta neki, intézze a dolgát, és
megígérte, megvárja őt ugyanezen a helyen.
A paraszt ámulva látta, hogy a
piactéren nagy az élénkség, mert a nap még magasan állt, holott ebédidő is
elmúlt már, amikor a várnagy őt elmenesztette. Mintha álmodnék - úgy adta át az
írást, kegyelemben elbocsáttatott, és ismét jelentkezett a csodálatos
lovasgazdánál.
A paripák visszafelé is ugyanúgy
száguldottak, mígnem a megfeszülő gyeplőszár álljt parancsolt. A gazda
mosolyogva fordult a küldönchöz, aki ijedt pillantással méregette őt meg a
tajték borította előfogatot.
- Te alighanem megijedtél, de nincs
miért aggódnod: Isten nevében utaztál. Jól tudom én, miként kell hajtanom a
lovaimat, keményen kordában tartom én őket, és a mai napon kapnak egy negyedik
cimborát is - akkor lesz csak nemulass!
Mintha a lovak mélyen felsóhajtottak
volna, a lovasgazda pedig nevetett és eltűnt a fák alatt, s a paraszt -
minekutána keresztet hányt magára - igyekezett fel a várba, hogy beszámoljon a
küldetéséről Csongornak. Ez megrökönyödve hallgatta a jelentést, hogy a küldönc
visszatért, el sem tudta képzelni, hogy valójában megtörténhetett az, amit ő
eszeveszett szeszélyében követelt meg tőle.
Igen ám, csakhogy a levél urától
való volt, írás és pecsét erről tanúskodott, ezért aztán hívatta a küldöncöt,
hogy annak szájából hallja meg a történteket. Ez hűségesen elmondott mindent,
úgy, ahogy megesett, és miközben beszélt, Csongor mindegyre haloványabb lett, égnek
állt minden haja szála, vérveresen hullott rá az alkonyat ablakon áttörő utolsó
sugara. Mint akit mérgezett nyíl talált el - úgy roskadt össze Csongor. Az
udvaron pattogott az idegen lovasgazda ostora, és immáron négy fekete lovat
hajtott el a felvonóhídon át a sötét erdő felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése